Hegyi András

Megváltás

A hívő emberek körében lépten-nyomon emlegetett bibliai fogalom a megváltás. Fiatalok lelkes dalai szólnak a Megváltóról. A gyülekezetek tagjai megváltottaknak vallják magukat, - legyünk őszinték - igen gyakran megváltatlan életvitelük ellenére is. Ha valaki megtér, elmondja a „megtérők imáját”, vallást tesz Krisztusról, bemerítkezik, a gyülekezet tagjává válik, azt azonnal biztosíthatjuk arról, hogy a megváltottak seregéhez is csatlakozott (Zsid 12:18-29)? Ha igen, miért igen, ha nem miért nem?

A Bibliában a Mózes második könyvétől a Jelenések könyvéig a megváltás témája végigkíséri a Szentírás szövegét. De mi is az a megváltás? A „megváltottak” önmagukat minősítik ilyennek, vagy mások látják őket megváltottaknak? Döntően fontos-e, hogy mások is észrevegyék rajtuk? És ha nem kapnak dicséretet megváltott voltukért, hanem megvetik, sőt lenézik vagy üldözik őket, akkor többé már nem megváltottak? Egyáltalán milyen kritériumok alapján minősül valaki megváltottnak? Ez egy szubjektív valami, egy élmény csupán, vagy ténykérdés? Biztosak lehetünk-e mások, vagy saját megváltott voltunkban vagy ebben nem lehetünk annyira biztosak?

Luthert így nyilatkozik erről: hol kellene éreznünk azt, hogy megváltottak vagyunk? A fejünkben, a szívünkben, a testünknek melyik részében, vagy csak a lelkünkben? Mi változik meg bennünk, amikor megváltottá válunk? Vagy marad minden úgy, ahogy volt, csupán életünk egy bizonyos pontjától kezdve hinni kezdünk a Megváltóban, és máris megváltottá válunk? Nem szabadna soha szem elől tévesztenünk, hogy amikor erről gondolkodunk, állást foglalunk, vagy éppen tanítunk, mindig az ember földi életéről, Istentől kapott hivatásáról, valamint örök életéről, üdvösségéről vagy kárhozatáról van szó.

Az imént a Zsidókhoz írt levélből idézett szakasz így hangzik: ti nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok, vagy trombitaharsogáshoz. Akik ezt hallották, azt kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk Isten, mert nem bírják elviselni. Ti azonban az Újszövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez járultatok. Vigyázzatok tehát, hogy el ne utasítsátok azt (Jézust), aki a mennyből szólt hozzátok! Az ő szava akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is. Ez pedig a mulandó dolgok elmúlását jelenti, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek. Ezért Istennek tetsző módon szolgáljunk, mert a mi Istenünk megemésztő tűz (Zsid 12:18-29). Ez a szakasz éppen nem ad okot arra, hogy a megváltást valamiféle könnyedén megszerezhető pozíciónak, élet- illetve csupán üdvösségbiztosító mennyei intézménynek tekintsük. Mert Jézus áldozata által rendíthetetlen országot nyertünk ugyan, de visszautasítása előrevetíti az utolsó idők ítéletének tüzét, amikor majd megégnek az istentelen dolgok és megmaradnak a rendíthetetlenek.

De hogyan kapcsolódik a megváltás örömteli evangéliumához ez a félelmetesen komoly figyelmeztetés? Ha Isten Jézus Krisztus engesztelő áldozata által vált meg minket, és kegyelemből hit által tart meg, akkor mért van a megváltásnak mégis nem csak feltétele, hanem valamilyen módon egyenesen „fenyegető” jellege is? Ha nem is a megváltottak felé, hanem csak az azzal visszaélők vagy könnyelműen bánók felé? Hogy nem egy lazán vehető vagy tisztességtelenül manipulálható kérdésről van szó a megváltással kapcsolatban, az az idézett szakasz hangvételéből is kitűnik.

1. Megváltás a Bibliában

Hogy a megváltás titkát megértsük, vissza kell mennünk az Ószövetségi időkig. Hiszen magának az Úr Jézusnak a megváló munkáját is így érthetjük meg legtisztábban. Mert Istennek a Jézus Krisztus váltsághalálával elvégzett munkája sem előzménytelen, mint ahogy minden más üdvtörténeti fogalom sem az, az Újszövetségben. Annál inkább nem az, mert a megváltás hírül adásával, beteljesedésével és eredményével tele van az Ószövetségi Szentírás is, és természetesen az Újszövetség is.

A megváltásnak van az Ószövetségben egy profán területe, - már amennyiben lehet egyáltalán az Úrral megkötött szövetségnek a mindennapokra vonatkozó rendelkezéseit szembeállítani a szakralitásra vonatkozó részeivel. Ez sokat segít a megváltás fogalmának megértésében. Ekkor még a szent és „profán” nem különült el olyannyira egymástól, mint napjainkban, mert az életet egységes egésznek látták. Egyébként a törvény rendelkezéseinek vissza-visszatérő indoklása is „profán”. Azért kellett az izráelitáknak megtartaniuk a törvényt, „hogy jó dolguk legyen azon a földön, amelyet az Úr az ő Istenük adott nekik” (Dt 4:40, 26:16-19). A törvény azonban nem csupán a vallás területét szabályozta, hanem a mindennapokat is.

Istennek kezdettől fogva gondja volt arra a földre, ahol Izráelt áldássá akarta tenni. Annak a földnek a termésére, az ott végzett munkára, a gazdasági ügyekre, a joggyakorlatra, a felebaráthoz fűződő viszonyra, a vitás kérdések igazságos megoldására, a szociális gondoskodásra, az özvegyekre, az árvákra, a jövevényekre, és természetesen az istentiszteletre is. Ezek mind beletartoztak valamilyen módon a megváltás kérdéskörébe. És fokozottan gondja volt Istennek az elszegényedő emberekre.

Az anyagilag lecsúszott és tönkrement rokonok megsegítésére vonatkozó isteni rendelkezés így hangzott: ha atyádfia elszegényedik és tönkremegy melletted, segítsd meg őt. Ha eladja magát neked, ne végeztess vele rabszolgamunkát. Ne uralkodj az ilyenen, légy istenfélő. Bár (rabszolgának) adta el magát, legyen visszaváltható. Bármelyik rokona visszaválthatja őt. Számolj attól az évtől fogva amikortól eladta magát, és a kiváltási árát a ledolgozott évek száma szerint határozd meg. Ami hiányzik, azt fizesse ki helyette az őt „megváltó” (gazdag) rokon. Ha pedig ilyen módon sem váltható vissza, az örömünnep évében akkor is váljon szabaddá gyermekeivel együtt. „Mert az én szolgáim Izráel fiai, akiket Egyiptomból én hoztam (váltottam) ki őket” (Lv 25:35-55). Amikor viszont szabadon bocsátod, ne üres kézzel küldd el, hanem lásd el bőven a nyájadból, a szérűdről és a borsajtódból. Adj neki bőségesen abból, amivel megáldott téged Istened az ÚR (Dt 15:1-18).

Tehát az elszegényedett és önmagát rabszolgának eladó izráelitákat ki lehetett, sőt ki kellett váltani, hogy újra szabad polgárrá váljanak. Ebben a korban ezt a gazdag rokont nevezték „megváltónak”. A héber  גאל  - gáal  ige jelentése: fölszabadítani valakit, megszabadítani, kiváltani, megváltani, visszaváltani, visszaadni a szabadságát, visszahelyezni jogaiba. A szó főnévi formája góél = megváltó tehát az a valaki, aki kifizeti a rabszolgává vált izráelita adósságát. Így váltotta meg Boáz Elimélek más tulajdonába került örökségét Ruthnak (Ruth 4:1-12).

Minden hetedik esztendő a rabszolgák felszabadításának éve volt, az ötvenedik esztendő az úgynevezett kürtölések éve meg még nagyobb örömünnep. Ekkor a megváltott nem csak a szabadságát kapta vissza, hanem földbirtokát is. Mégpedig arra hivatkozva, hogy a legnagyobb góél, vagyis a „megváltó” maga Jahve, aki jelekkel és csodákkal, és kinyújtott karral, félelmetes tettekkel hozta ki népét Egyiptomból (Dt 4:34). Az országot birtokul az ő kezéből kapta Izráel. Ez a bibliai megváltás-fogalom. Amikor azután eljött az idők teljessége, Isten elküldte az ő Fiát, hogy megváltsa a világot (Gal 4:4). Hogy megváltson minket és Isten fiává legyünk Krisztus kereszthalála által. Istennek ez a megváltó tette párhozamban áll Izráel népének Egyiptomból való szabadulásával. Az Egyiptomból való szabadítás előremutat a Krisztusban minden ember számára lehetővé tett szabadulásra.

2. A szabadítással kezdődő új viszony a szövetség

Az által, hogy Isten kihozta népét Egyiptomból, a „vaskohóból” (Dt 4:20), új viszony alakult ki közte és népe között. „Én az Úr vagyok, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek. Az én szolgáim Izráel fiai, akiket Egyiptomból hoztam ki. Én az ÚR vagyok a ti Istenetek.” (Lv 25:38, 55). Tehát Izráel Isten népévé vált, az ÚR meg Izráel Istenévé. Ettől kezdve nem csupán az atyáknak adott ígéretek alapján, hanem Isten szabadítása következtében Isten és Izráel még inkább összetartozott.

A megváltás és a szabadítás ettől kezdve ekvivalens fogalmak lettek. Definíció-szerű megfogalmazása a következő lehetne: Izráelt Isten (később a pogányokból lett hívőket is) kivette a megalázó és bénító körülmények közül, és a rabszolgasors helyett hívatásuk betöltésére alkalmas szabad körülmények közé vezette őket az atyáknak megígért országban a „tejjel és mézzel folyó” Kánaánban (Dt 31:20). A szabadítást is, a hazát is Istentől meg nem érdemelt ajándékaként kapták.

A megváltásból következett azonban Istennek a néppel való összetartozása, a szövetségkötés, és a szövetség rendje is. A tízparancsolat és a többi isteni rendelkezés mindig visszautalt Isten megváltó, szabadító tettére. „Én az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptomból, a szolgaság házából, ne legyen más istened rajtam kívül, tiszteld apádat és anyádat, ne ölj, ne lopj, stb.” (Ex 20:2-17). Mind a tíz ige ehhez a szabadító tetthez kapcsolódik.

A szövetségkötés és a törvényadás egyenesen a megváltás lényeges és fontos része lett. Ezek nélkül a rendelkezések nélkül a megváltás befejezetlen lett volna. A szabadság pusztán a szabadság kedvéért előhozhatja ugyanis az emberi természet alantas vonásait is. A történelem számos példát mutat arra, hogy az öncélú felszabadulás előbb-utóbb nemtörődömséget, felelőtlenségét, zabolátlanságot, az alantas ösztönök elszabadulását, versengést, ellenségeskedést, végül új zsarnokságot szül. Isten szemében a szabadság és a rend összetartozik. A rend őrzi a szabadságot. Ezért van az, hogy az Egyiptomból való szabadulás után azonnal a törvényadás következik, hogy be ne következzék Izráel társadalmának gyors bomlása (lásd az aranyborjú esetét).

Hogy Isten népének a Megváltója, ez soha többé nem volt kérdés, és feledésbe sem merült. „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kiváltott téged onnan Istened az ÚR” (Dt 24:18). A szorongatott helyzetben reménységet nyújtott az erre való emlékezés. „Ezt mondja az ÚR, megváltótok, Izráel szentje, a ti érdeketekben küldök Babilóniába és letörök ott minden zárat.” (És 43:14). „Megtudod, hogy én az Úr vagyok szabadítód és megváltód” (És 60:16). Még a bűnbe esett népnek is az Úrban, mint megváltóban volt a reménysége. „Eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez – így szól az ÚR” (És 59:20). Aki a halál közeli állapotban is biztos menedék, megvált még a haláltól is. „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll” (Jób 19:25).

Persze Isten megváltó volta nem csupán a szavakon múlik. Izráel az élet sokrétűségében ismerte fel és nagyon gazdagon, sokszínűen tudta kifejezni, hogy mit jelentett neki Isten kiválasztó kegyelme és szabadítása amit az ősatyák óta folyamatosan tapasztalt. Soha nem felejtették el Isten győzelmes erejét és oltalmát. „Van-e Isten az ÚRon kívül? Van-e kőszikla Istenünkön kívül?” (Zsolt 18:32). „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46:2). Aki irgalmas a halandó, sőt a bűnös ember felé is. „Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk, ő irgalmas, és megbocsátja a bűnt, sőt sokszor visszafojtja haragját, meggondolja, hogy halandók ők” (Zsolt 78:35-39).

Amint látjuk, a megváltás nem volt egy pontszerű esemény, annak ellenére sem, hogy az Egyiptomból való szabadulás, „a megváltás” abszolút értelemben egyszeri volt, amihez folyton visszanyúlt Izráel hite. Amiből a későbbi időkben és különböző szorongattatásokból való szabadulások paradigmája forrásozott. De a megváltáshoz, szabadításhoz különböző és egyáltalán nem járulékos ügyek is kapcsolódtak. Például az ünnepélyes szövetségkötés alkalmával, az engedelmességre való elkötelezés a Sinainál. A ברית – börít = szövetség, frigy, szerződés szintén kulcsfogalma mind az Ó, mind az Újszövetségnek. A  καινη διαθηκη – káiné diathéké = új szövetség, vagyis az ember rendezett viszonya Istennel, amit Isten hoz létre Jézus Krisztus kereszthalála által. Tehát a szabadítás átütő erejű eseményéből folyamatos kapcsolat jött létre Isten és a megváltott ember között. Soha nincs tehát „megváltás” konzekvenciák nélkül, elköteleződés nélkül.

3. Megváltás és törvényadás

De mint említettük ide tartozott a törvényadás is. A תורה – tóra = oktatás, utasítás, törvény, parancsolat, út, helyes életmód, Isten által megszabott életrend, az újszövetségi megfelelője az εντολη = (isteni) utasítás, parancs, megbízás, meghagyás, amit a megváltottnak teljesítenie kell. A törvény megtartása válasz Isten szabadító tettére. Vagyis párbeszédes kapcsolat alakult ki a megváltott nép és Isten között. Isten beleszól a megváltott nép mindennapi dolgaiba. Tanítja, oktatja, inti, segíti, vigyázza őket. Az a fajta megváltás elképzelés, amelyik ez elől kitér, - ha volt is valamiféle Isten-élménye, vagy ösztönző erejű érintettsége, de nem kerül bele ebbe a sorsrendező folyamatos Istentől függő viszonyba, - hamar elapad, vagy érdektelenné válik.

Ha már kapcsolatról szóltunk, akkor ennek az emberi oldalára is vessünk egy pillantást. Ennek egyik területe az imádság, a hálaadás, a doxológia, Isten magasztalása. Az imádság és az élet is összetartoznak. A héber תפלה – töfillá = ima, kérés, könyörgés, a görög προσευχη = kérés, ima, esedezés Istenhez, vagy egyenesen ευχαριστια = hálaadás, öröm, ünnep, szent lakoma, vagyis az úrvacsora szava is. Tulajdonképpen az ember szóbeli válasza Isten megváltó munkájára. Az üdvösségre meghívott és megváltott ember ünnepélyes válasza az őt kedvező helyzetbe hozó Istene felé.  De nem csak szavakban kimondott, hanem az élet egészével megadott egzisztenciális válasza. A megváltás következménye tehát nem egy lelketlen, rideg törvénykező vallásosság, hanem a hívő lélek kinyílása és öröme az őt megváltó és óvó élő Isten felé. Az a kinyújtott kéz, amit Isten megtölthet mennyei javaival, lelki erővel, bölcsességgel, bátorítással, vigasztalással, szeretettel, sőt anyagi javakkal is. Az Isten rendjébe beleigazodó cselekvő élettel.

4. A megváltás Izráelé és egyetemleges

Az eddigiekből, - főleg az Ószövetségből - az a téves olvasat is lehetséges volna, hogy Isten mintegy kivételes módon bánt Izráellel a többi nép, például az egyiptomiak rovására. Mintha Izráel ártatlan lett volna, és a gonosz csupán az ellenkező oldalon lett volna, mivel Egyiptomnak a hatalmából kellett kiváltani Izráelt.

Azonban ennek ellene mond, hogy a kiválasztás és szövetségkötés már az atyák óta egyetemleges volt. Hiszen az Ábrahámnak adott ígéretben Isten szeme előtt ott volt az egész föld megváltásának terve: „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Gn 12:3). Aztán a szabadítással, a megváltással együtt járt a törvényadás, ami szintén valamilyen módon egyetemleges volt. Hiszen a legtöbb erkölcsi szabály és rendelkezés valamilyen mértékig benne volt már minden ókori nép, a sumérok, a hettiták, a babilóniaiak törvénygyűjteményeiben is. Ha nem is abban a teljes és letisztult formában, mint az Ószövetségben. Azzal a különbséggel, hogy Izráelben nem volt kivételezett réteg a törvény követelménye alól, mint amott. Az igazságosság követelménye is egyetemes. A megváltott népnek helyes és kívánatos életvitelével Istenre kellett mutatnia.

A narratív anyag beszámol arról is, hogy a „megváltott nép” korántsem élvezhette a könnyelműen az Isten által kapott szabadságot, a vele járó elhívatás mellőzésével. Az elhívatás magas erkölcsi mércét állított elibük, ezzel kellett példát mutatniuk. Istenre, és nem önmagukra kellett mutatniuk. Isten népe mindig Istenről vall már puszta létével is. A választott nép a kiválasztással nem bánhatott úgy, mint ami ölébe pottyant, de őket semmire sem kötelezi. Ha nem éltek megváltott módon, Isten ezt elsősorban rajtuk kérte számon. Ekkor azonban nem csak önmagukat sodorták veszélybe, hanem a többi népet is, akik előtt az isteni kinyilatkoztatás hordozóivá kellett volna válniuk.

„Csak veletek léptem közösségre a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket” (Ám 3:2). Ez a helyzet nem változott az újszövetségi gyülekezet időszakában sem. „Mert itt van az idő, hogy elkezdődjön az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?” (1Pét 4:17). Tehát a megváltásban való részesedés lehetősége, a vele járó felelősség is egyetemleges.

5. A megváltás és a bűn kérdése

De nem lehet a megváltásról érthetően beszélni, amíg nem világos az, hogy mitől vált meg minket a Megváltó. Ami az eddigiekből kiderült, az főleg Izráelre vonatkozik. Mégpedig elsősorban az Egyiptomból való szabadulás történelmi tényére, illetve a későbbi időkben mintegy paradigmaként minden más szorongatott helyzetből való szabadulásra. Az Újszövetségben azonban Egyiptom átvitt értelemben jelenik meg, a bűn jelképeként (Zsid 11:24-27, Jel 11:8).

A bűn persze nem volt ismeretlen fogalom Izráelben sem, sőt később éppen a bűnös életmódtól és annak következményétől való szabadulásra vonatkozott legtöbbször a megváltás is. „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől” (És 59:1-2). „Rám figyeljetek, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!” (És 45:22).

A „bűnös” Izráellel teljesen azonos vonásokat látunk a későbbiek során az egyház hosszú történetében, de egyáltalán az emberi történelemben is. A nemzedékek azóta is folyamatosan bűntől megrontott természetet örökítenek egymásra. Sőt létezik a „világ bűne” is, mert a társadalom szövetébe minden ember beletartozik. A bűn így egyetemes problémája az embernek. A gonosz általános és elkerülhetetlen ebben a világban. A föld minden lakóját meghatározza már a világba belépésekor, mint valami biológiai vagy történelmi rossz örökség. A világ nem mentes tőle, bármennyire is szeretnénk, hogy az legyen.

Az eltorzult természet hajlama nem is csupán a gonosz cselekedetek elkövetésére való készséget jelenti, hanem egy alapvető emberi szituációt is. Az erkölcsi törvény, amelynek valójában dominálnia kellene a társadalmakban, alárendelődik az önszeretet, illetve a boldogságra vágyódó önző „érzéki” mozgatórugóknak. Az emberek egymás rovására akarnak boldogulni. Ezzel mindenki rosszul jár, mert a felebarát többé nem társ a boldogságkeresésben, hanem versenytárs, akit le kell győzni. Ez kölcsönössé válik, ami mindenki számára fenyegető helyzetet eredményez.

A bűn valójában az egyén lehetséges lényének elhibázása, félresiklása, aminek természetesen közösségi konzekvenciái is vannak. A bűn életet ígér, de valójában megcsalja az embert, mert halált hoz magával (Rm 7:11). Ezzel a megtévesztéssel magyarázható, hogy az ember könnyen lép a bűn útjára. Az erkölcs, és ebből következően a bűn is, csak Istennel kapcsolatosan határozható meg objektív módon.

Jogi szempontból a bűn a rendezett viszony bomlasztása az ember és a megsértett Isten között. Az Isteni akarat által létrehozott kozmikus rend megsértése. Logikailag és a régiek igazságérzete szerint, ha a bűnöst kivégzik, - mivel kiiktatják, - halála újra helyreállítja a rendet. A bűn azért függ össze a halállal, mert bűnében az ember embertársának „gyilkosává” válik, már az által is, ha csupán gyűlöli, képtelen elhordozni vagy megbocsátani neki. „Hallottátok, hogy megmondatott, hogy ne ölj! Én pedig azt mondom, hogy aki haragszik atyjafiára, már méltó az ítéletre” (Mt 5:21). Az Úr Jézus a bűn fészkét elsősorban nem a tettekben, hanem mélyebben, magában az emberben, az ember belső világában látta. A gondolatokban, vágyakban, indítékokban. „Nem teremhet rossz fa jó gyümölcsöt” (Mt 7:17).

Mert létezik egy olyan átmenet is, ami még nem bűn, de már nem ártatlanság. Mivel a bűn jellege az életet védő határvonalak átlépése (ne ölj, ne lopj, stb.), ezért a világos elválasztó vonalak elködösítése is a természetéhez tartozik. Azért van jelen egyetemlegesen, mert az emberek viselkedésébe, - amelybe minden nemzedék beleszületik, - már bele van strukturálva. Így fel sem tűnik természetellenes volta. Inkább következményei jelentenek problémát: az emberek megmagyarázhatatlan szorongásai, az indokolatlan érzelmi kilengései, a katarzis hiánya, összezavarodottság, minden jó szándék ellenre az emberi kapcsolatok működésképtelensége, beteg közösségek és társadalmak, egymás kihasználása, manipulációk, stb. Senkinek se jó, és mégis megüli a közhangulatot. Ráadásul mintha tilos lenne nevén nevezni a bajok igazi okát: a bűnt. Pedig az ember védettségre, otthonosságra, megértésre, jóságra, igazságra, emberségre vágyik, sőt erre rendeltetett. Ez is kölcsönössé válhat, és ha valahol ténylegesen létre is jön, az már mindig egy kicsi Éden-szerű.

A bűn nem válik el az ember sorsától. A bűn behatol az emberbe, az ember is behatol a bűnbe. Részesednek egymásból, állandóvá és szorossá válik közösségük és nem választhatók el egymástól. A személyes bűn egyetemes tragédiákba torkollik, és ezekben kulminálódik, hatványozódik és egyre intenzívebbé válik. A tömegkommunikációs eszközök, a legfrissebb napilapok, a legutóbbi TV híradók bemutatják, hogy egyre fiatalabbak válnak életmódszerűen bűnözővé. A bűnelkövetések is egyre drasztikusabbá válnak. Ha ezek a dolgok csak mint izgalmas, „szórakoztató”  filmként  jelennek meg, senkinek semmi problémát nem jelentenek. A tömegek mindennapi lelki táplálékává váltak. Ekkor a bűn perverz módon „gyönyörködtet”, erős izgalmi állapotot vált ki, amely azonban nélkülözi a katarzist.

Olyan ez, mint egy immungyengeséget okozó betegség, amely behatol a társadalom szövetébe, és gátlástalanul roncsolja azt. Háborúk, természeti katasztrófák, társadalmi igazságtalanságok nem a semmiből keletkeznek, hanem abból, hogy az ember elidegenedett saját létének alapjától, Istentől de a többi embertől is. Amikor valaki erkölcstelenül cselekszik, kapcsolatai rendezetlenné válnak, bűnében magára marad, és ez az elszigeteltség meghaladja képességeit. Énjét ez az állapot kuszaságba taszítja. Olyan hatalom tartja rabságban, amelynek megtörésére nem elegendő a jó szándék.

Ugyanakkor értelmetlen lenne bűnről és a bűntől való szabadulásról beszélni akkor, ha az ember a bűne miatt nem lenne hibáztatható, felelőssége nem volna, vagy éppen a szabadulása reménytelen lenne. Az ember segítségre szorul, de van segítője, van Megváltója. A kegyelem olyasvalami, amire szüksége van minden embernek. A bűn állapotából a megigazulás békés, kiegyensúlyozott állapotába segítő erő. Az embernek ugyanaz a Megváltója, aki a Teremtője.

6. Kegyelem

Az Újszövetség egyik legfontosabb szava a kegyelem. A χαρις – kharisz és származékai mintegy kétszáz helyen fordulnak elő az Újszövetségben. Igei formája a  χαιρω – khairó – igen gazdag asszociációs bázissal rendelkezik: örülni, boldognak, vidámnak, felszabadultnak lenni, gyönyörködni, de benne foglaltatik az is, hogy egészséges életerőkkel rendelkezik valaki. Olyan ez, mint amikor egy uralkodó az őt sértő alattvalójának saját elhatározásából, önként, bűneinek jóvátétele, vagy valamiféle előzetes erkölcsi teljesítménye nélkül ajándékba adná a felmentését. Börtön helyett a szabadságát. Sőt azonnal fel is emelné valamilyen megtisztelő pozícióba. Olyan, mint amikor az orvos jótékony tudásával gyógyítja beteget. Depresszió helyett életöröm és életbőség, sötét, vádló, fenyegető erők helyett bizakodás, sőt emelkedettség, szárnyalás, fény és jóság következik.

Isten az embereket, - a bűnös embereket is - önmagukért, mert emberek, szabadon és felelősen szereti. Isten egyetemes szeretete az Úr Jézus megtestesülésében minden határt átlépett, minden keretet szétfeszített. Eljött közénk és szeretetével megváltotta a világot. Megváltottnak lenni etekintetben végtelenül egyszerű, de egyben ellentmondásos is. Egyszerű, mert semmi mást nem kell tenni, mint megnyílni e szeretet előtt. Ellentmondásos, mert ez ellentétben áll az ember énközpontúságával.

Krisztus váltságműve az ember eredeti Isten-viszonyát, Istennel való életközösségét állítja helyre. Ennek méltósága, - méghozzá a Biblia szerint - istenfiúi méltósága van. Ha „meghaltunk” a bűnnek, életünk el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben, mikor Krisztus megjelenik, vele együtt mi is megjelenünk dicsősében (Kol 3:3-4).

A megváltás eredménye az üdvösség, a teljes élet elnyerése. A Szentháromság otthonra talál az emberben. Mindezt Isten nem kényszerből hanem szabadon és örömmel viszi végbe bennünk. De a bűn kérdésével előbb szembe kell néznünk. A Megváltó nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött, hogy megtérésre hívja őket. Mint orvos felkínálja a betegeknek a gyógyulást (Lk 5:31). Ezzel Jézus nem azt mondja, hogy az „egészségesek” a valóságban is egészségesek, „igazak” objektíve is igazak, hanem csak azt, hogy – főleg másokkal szemben - annak tekintik magukat. Nem érzik szükségét a megtérésnek, és ezért nem is térnek meg. Nem igénylik Isten bűntől megtisztító kegyelmet, ezért nem is tisztulnak meg. Nem azért maradnak meg bűneikben, mert Isten kizárja őket kegyelméből, hanem azért, mert ezt a kegyelmet nem igénylik.

7. Választás kérdése

A bűn vagy a megváltás ezért választás kérdése is. Ha Isten szabad elhatározásból, kezdeményezőként fordul kegyelmével a bűnös felé, akkor őt már nem kell megnyerni ennek, hogy ezt megtegye. Az emberen múlik, hogy elfogadja-e ezt a segítséget, vagy elutasítja. A felkínált isteni kegyelem szabad lények felé, Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek felé fordul. Felkínálkozik, de nem kényszerít. Az emberen múlik, hogy elfogadja-e, vagy visszautasítja. A Megváltó Isten nem veszi le rólunk azt a felelősséget, amelyet e világon betöltött szerepünk ránk ró. Emberek vagyunk. Választhatunk, de ennek a lehetősége és a felelőssége is a mienk.

Ha minden Istenen múlna, az emberi szabadság nem jelentene semmit. Ha minden az emberen múlna, teljesítményeink vagy igényeink határoznák meg megváltásunkat. Az embert hamis életorientációja úgy meggyengítette, ahogy Dosztojevszkíj a Karamazov testvérekben írja: az emberek az emberek bűnéből fakadó rosszat mára százmilliószorosan megtapasztalták és elszenvedték. Tehát nem volna esélyünk megváltozni. Mert vagy képtelenek vagyunk a számunkra kívánatos erkölcsi rendhez felemelkedni, vagy lefokozzuk azt a magunk szintjére és eltorzítjuk.

Isten azonban Krisztus halálával állítja helyre az egyes emberben is, de az egész emberiség történelmében is a rendet. Ez azonban egyben felhívás is. Ahol lehetőség van a gyűlöltre, ott lehetőség van a megbocsátásra és a szeretetre is. Az ember ellenségeskedése Istennel szemben arra utal, hogy akaratlanul is Istenhez tartozik.

Az embernek az Isten elleni gyűlölete és az embertárssal szembeni halálos haragja, a népek egymástól való elidegenedése együtt hatnak negatív irányba. Az egyén számára megtévesztő, hogy nem érzékeli sem a személyes felelősségét sem a pozitív lehetőségeit ebben a folyamatban. A szeretet győzi le az elidegenedést. A szeretet arra törekszik, hogy újraegyesítse azt, ami elidegenedett egymástól. Ami szétvált, pedig összetartozik. Például az ember és az erkölcs, az ember és az igazság, az ember és a szeretet, az ember és az irgalmasság, az ember és az embertársa, az ember és Isten. A megváltás értelme és célja tehát, hogy az elszakadt szálakat összekösse, és a bűn által okozott sebeket begyógyítsa.

A megváltás úgy kezdődik az egyes ember életében, hogy világosság gyullad a lelkében, „leesik a tantusz”, egyszer csak meglátja ezeket az összefüggéseket. A felszínnél mélyebben lát bele mind a világ dolgaiba, mind a maga lelkébe, sorsába, és új lehetőségeibe. A megvilágosodás Isten kegyelmi tette, ami szikrát gyújt bennünk. „Az ige a világosság, amely megvilágosít minden embert” (Jn 1:9). Tehát ez a megvilágosító kegyelem is egyetemleges. Senkit nem zár ki, de senkit nem kényszerít, csupán hív, és senkinek nincs előnye a másikkal szemben. Ugyanakkor senki nem világosodhat meg a másik helyett. Viszont nem történik meg az adott ember részvétele nélkül. Az igazság pillanata egyben elválasztó pillanat is. Akar-e a kijönni a világosságra az ember, vagy nem. Itt derülhet ki, hogy „az emberek inkább szeretik a sötétséget, mert cselekedeteik gonoszak” (Jn 3:19-20). Vagy pedig örvend annak, hogy övé lehet az élet világossága (Jn 8:12).

A világosság nagyon gazdag fogalom a Bibliában. Nem csak az objektív, értelmes gondolkodást, a valóságnak megfelelő értékelést, az Isten szerinti bölcsességet jelenti, hanem a szeretetet és a jóságot is a gyűlölettel és a gonoszsággal szemben. „Az Isten világosság és nincs benne sötétség” (1Jn 1:5). Ez nemcsak azt jelenti, hogy Isten bölcs, világosan látja a dolgok lényegét, hanem azt is, hogy jó. A φωϚ- fósz – világosság, fény, nappal (az éjszakai sötétséggel szemben) ebben a vonatkozásban azt a fényt jelenti, amely Isten jósága által a megvilágosított ember lelkében Istenről megjelenik. Ami ezután folyamatosan betölti, amelyben élni fog. Közel kerül hozzá. Többé nem idegen neki, hanem vonzó, kívánni és szeretni való.

A dolgok jóra fordulásában az ember állásfoglalása szükséges, de nem elégséges. Mert alapjában semmit nem tehetünk Isten nélkül a megváltásunk érdekében sem. Itt értjük meg a megváltás ószövetségi előképét a maga teljességében. Izráel népe Egyiptomban tehetetlen és esélytelen volt. Nem egy kis nép tűnt el egy-egy nagybirodalom népcsoportokat egybeolvasztó kohójában. Ez megtörténhetett volna a választott néppel is. Az atyáknak adott ígéretet azonban az ÚR megtartotta, és a szabadulás semmiképpen nem jöhetett volna létre nélküle. A szabadítás abszolút alanya ő.

Ez ugyanúgy Isten előzménytelen tette, amit az ember nem tervezhetett és nem hozhatott létre, mint a Megváltó megszületését, eljövetelét e világra és kereszthalálát. Csak magából Istenből indulhatott ki (Gal 4:4, Rm 8:3). Az ember csak akkor részesedhet belőle, ha tud elfogadni. A fa termi a gyümölcsöt és nem a gyümölcs a fát. Az önüdvözítés zsákutca. A megváltás ajándék, de el kell fogadni. Általa nem válik tökéletessé egy csapásra az ember, de bukdácsolva, imádkozva, törekedve, vágyódva, és erre s nem másra vágyódva egész életében aktualitásában és aktivitásában tarthatja. „Igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, így dicsőségesen fogtok bemenni az mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába” (2Pét 1:10-11).

Mindez a mi generációnkra is érvényes, amelyet elkápráztatnak az emberek teljesítményei, a tudományos, technikai vívmányok, és a lelkes mozgalmak. Ugyanakkor rettenetesen nyomasztja, hogy legfőbbnek kikiáltott céljait, a békét, az igazságosságot, a szegénység csökkentését, stb. mégsem tudja megvalósítani. Annak ellenére sem, hogy túlzott aktivitásával megpróbálja azt az illúziót kelteni, mintha úton lennénk efelé. De ezzel csak önmagát csapja be. Mintha a történelem az ember kezében lenne, és Istentől függetlenül neki kellene a történelem értelmét meghatároznia és rendjét megalkotnia. Mindezekben a jó szándékú törekvésekben van valami démoni. A gonosz a modern emberek életét is áthatja. Furcsa és megdöbbentő, hogy a civilizált emberek - emberséges programjaik ellenére - nagyobb borzalmakra voltak képesek, mint a hajdani barbárok.

8. Jézus Krisztus kereszthalála

A megváltás központi eseménye egyedül a Názáreti Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának golgotai kereszthalála. A bűnöst helyettesítő, az Istent és embereket kiengesztelő véres eseménye. Amennyiben ettől eltekintünk, vagy a megtérő, (a megváltásra jelölt) számára ez elhalványul, a kereszthalál emlegetése vagy üres frázissá válik, vagy csak marginalizálódik. A helyettesítés azt jelenti, hogy valakiért cselekszünk annak javára, előnyére.

Mások helyett szenvedni, másokért imádkozni, akár bűnvallást tenni, nem idegen a Bibliától. Mózes megvallotta népének bűnét és imádkozott érettük (Ex 32:30-35,  34:8-9). Ugyanezt tette Dániel is (Dán 9:1-19). Ha nem jegyezték volna fel a másokért való közbenjáró imádságok és szenvedések eseteit, a legragyogóbb lapokat hagyták volna ki a Bibliából és a történelemből. Az emberi történelem nem lenne más, mint aljas önzés és hitvány nagyravágyás nyomorúságos feljegyzése. Olyan szomorú felsorolás, amiből kitűnne, hogy az emberiség alig különb a farkascsordánál. Ők nagy árat fizettek azért, hogy ez ne így legyen.

A legnagyobb árat a Megváltó fizette. Hiszen mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, és Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette. Kínoztatott, pedig alázatos volt. Száját nem nyitotta meg az őt nyírók előtt. Mi azt gondoltuk, hogy Isten csapása kínozza, pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, a mi bűneinkért törték össze. (És 53. f.). Meghozta azt az áldozatot értünk, amire egyedül a szeretet képes. Mi már nem vagyunk képesek némán szenvedni, hanem panaszkodunk. Sőt sok ember szenvedése egészen teátrálissá válik, hogy sajnálatot váltson ki környezetéből. Ez által még az ártatlanul viselt szenvedés is elveszti szent jellegét és ebből adódó méltóságát. Az ártatlan Bárány a kereszten nem panaszkodott, nem fenyegetőzött, nem esküdött bosszút, hanem némán tűrte a gyalázkodást és azokért imádkozott, akik gúnyolták.

Ezért érthetetlen, hogy utóbb gyakran nem könnyekkel küszködő, csendre és magányra, Isten színe elé vágyó, bűneikkel szembenéző és gyógyulni akaró megtérőkkel találkozunk, hanem a „döntést hozókat” nagy nyilvánosság előtt megtapsolják. Mint ha megtérésük csupán valamilyen színészi teljesítmény volna. Lehet, hogy „megtérésük” nem is több ennél. Mert a brutális golgotai dráma nem illik ahhoz a felfokozott ünnepi hangulathoz, ami a friss megtérőt manapság körülveszi. Az pedig hogy Jézus meghalt a kereszten, annyira banálissá vált, hogy szinte már említésre se méltó. Hiszen a kereszt majdnem minden keresztyén templom tetején és épületében olykor többszörösen is megtalálható. És a keresztről prédikálhatunk úgy, hogy sem az igehirdetőknek sem a hallgatóknak a szemük se rebben.

9. Csak önféltés, vagy fáj a bűn?

Azt jól tudjuk, hogy a kereszthalál a megváltásunk ára. De valójában mit jelent ez a megtérőnek? Alapjába véve nem csupán arról van szó, hogy a bűnös tulajdonképpen csak a bőrét félti? Neki mindegy, hogy milyen áron ússza meg bűnei büntetését a kárhozatot. És ha ettől megmenekül, - és ha történetesen ennek a kereszthalál az ára, - akkor végeredményben minden rendben is van… Mivel ő úgysem tudta volna magát megváltani, valahogy ez az egész ügy mégiscsak a Szentháromság egy örök Isten belső ügye. Elintéződik a feje fölött. Nem igaz?

Fiatal koromban többször hallottam azt a biztatást: „mit fogsz csinálni, ha az utolsó ítélet alkalmával az Atya trónusa elé kerülsz a bűneiddel?” A helyes válasz  így hangzott: „elbújok majd az Úr Jézus mögé.” Tehát a megváltás ügye valamilyen módon mégiscsak a Fiú ügye az Atyával. Elrendezik ők ezt szakszerűen az embertől függetlenül Az Atya zord, ő az igazságot képviseli, a Fiú ellenben jóságos és irgalmas, végül is a bűnösökért ő halt meg. Ő majd megvéd az Atya haragjától, hiszen a kereszten is elszenvedte azt.

Az, hogy Isten szerette úgy e világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte? (Jn 3:16) - valahol elsikkad. Hogy az Atya és a Fiú nem egymás ellen vagy egymástól függetlenül, hanem egységben működik még megváltóként is, valahogy elhalványul. Pedig az Úr Jézus azt mondta: „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10:30). A bűnösök megváltásának munkájában is egyek. A Fiú a Gecsemáné kertben így imádkozott a keresztre feszítés előtt: „legyen meg a te akaratod” (Lk 22:42). A Fiú nem a mi cinkosunk, hanem az Atya akaratából bűneink büntetésének elszenvedője.

Fel sem tűnik az, hogy az efféle okoskodás közel áll a kereszthalál meggyalázásához. A megváltandónak ugyanis nem a bűnével van baja, hanem csak a bűne következményével, az örök kárhozattal. A büntetést akarja elkerülni. Akkor pedig minek az a nagy összetöretés, ha már Isten úgyis megoldotta a bűn kérdését Fia halálával?  És ha megoldotta, akkor ez végeredményben egy lefutott ügy. Isten egyébként is szereti a bűnöst. Így aztán összemosódik a bűnök és a bűnös szeretete. El kell ismerünk, hogy ennek a megkülönböztetése minden, csak nem könnyű. Egyedül Isten képes rá tökéletesen.

Isten valóban szereti a bűnöst, főleg a megtérni vágyó bűnöst, mert az már szabadulni akar a bűneitől. Ezzel kifejezi, hogy a bűnről ugyanúgy gondolkodik, mint Isten. Ugyanúgy érez vele szemben, mint Isten. Ugyanúgy undorodik tőle, mint Isten. Ugyanúgy elhatárolódik tőle, mint Isten. Akkor is, ha ez őt magát marasztalja el. Amikor magára néz, látja saját bűnét, annak súlyát, szennyét, és kétségbeesik. Mert nem csupán a bűn következményétől, a kárhozattól szeretne szabadulni, hanem a bűn gyalázatától is, vagyis magától a bűntől. Ocsmánynak, meggyalázónak, fertőzőnek, életellenesnek látja. Mint ahogy az is. És a bűnöst Isten az oroszlán torkából menti meg, a sátán hatalmától, az örök kárhozattól.

Hogy megértsük miről is van szó, menjünk vissza kicsit az Úr Jézus peréhez. Pilátus megvizsgálta őt a római jog tekintetében, ami akár az igazságosság alkalmazása is lehetett volna. Kijelentette, hogy nem találta bűnösnek. Aztán a zsidók sürgetésére felajánlotta, hogy kegyelemben részesíti. Kegyelemben a bűnöst kell részesíteni, nem pedig az igazat. Pilátusnak az lett volna a kötelessége, hogy kijelentse Barabbásról, hogy bűnös, Jézusról pedig azt, hogy ártatlan.

10. Igazság, kegyelem és áldozat

Sehol sem olvassuk az Ó- meg az Újszövetségben, hogy az irgalmasság félretolja az objektivitást, az igazságot. Főleg az Isten igazságát nem. A Názáreti Jézus Krisztus kereszthalála épp az ellenkezőjéről szól. Kereszthalálával érvényt szerzett az Isten igazságának, mégpedig ilyen áron is, a halálával is. Ennyire nagy dolog az igazság? A bűnbánónak ezért, és csak ezért nem kell bűnhődnie, mert Jézus már megbűnhődött a bűnös bűneiért. De nem azért, hogy ő kényelmesen tovább vétkezhessen, egyetértésben bűneivel, vagy megalkuvásokban azokkal.

Igaz, hogy ő nem képes megváltania önmagát, tehát mint annak idején Izráel Egyiptomban, rászorul a külső segítségre, ezt ugyanúgy ő is Istentől kapja. De ez egyben véget vet az önszeretet önpusztító hatalmának. Erről beszél az apostol, amikor azt mondja, hogy Krisztussal együtt ő is meg van feszítve (Gal 2:20-21). Igaz, hogy Krisztus halt meg bűneiért, és nem az apostol. De Krisztus nem azért halt meg, hogy az apostol a bűnös életmódot zavartalanul tovább folytathassa. Ezt nem is akarja, mert ez fájdalmas nem csak Krisztusnak, hanem neki magának is.

Ettől kezdve arra vágyik, hogy vele együtt egy más, új és szent életet élhessen. Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt. Halálának hasonlatossága szerint a bűnbánó is halálba akarja adni régi életét, hogy új életet kezdhessen vele. Elég volt a feslettségből, kicsapongásból, szentségtelen életmódból (1Pét 4:3-4). Hiszen „hibátlan, szeplőtlen Báránynak a vérén váltattunk meg, hogy kitartóan cselekedjük a jót, ami kedves Isten szemében” (1Pét 2:19-20).

Akik megtérnek, épp azért térnek meg, mert meglátták korábbi életük kárhozatos voltát. A keresztségben Krisztus halálával azonosultak, hogy ezután új életben járhassanak (Rm 6:3-11). Ami nem megy a bűnnel való folyamatos harc (Rm 7:14-8:2) és életük Istennek folyamatos átadása nélkül (Rm 6. f.). Ez lényegét tekintve ugyanaz, mint az Egyiptomból való szabadulás után a szövetségkötés az Úrral, és az ő törvényének elfogadása és életgyakorlatra váltása. Létrejön az a kapcsolat az Isten és ember között, ami az Édenben megszakadt, és érvényre jut Isten akarata a javunkra. Vagy legalábbis elindulunk azon az úton, ahol majd ez a folyamat végül be is teljesedik.

De ez a folyamatos kapcsolat Istennel csak ott jön létre, ahol mi szabad és személyes döntésünk alapján állunk Isten elé. Méghozzá a vonzódás, bizalom, szeretet, sőt a létezés kölcsönös megosztása alapján. A megváltottak isteni természet részeseivé válnak. „Miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek a gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet” (Rm 6:22). És „maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk, ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak.” (Rm 8:16-17). Mert arra hivattunk el, hogy „isteni természet részesei legyünk” (2Pét 1:4). Mint ahogy a testet öltött Megváltóban az emberi és isteni természet nem versengett egymással, hanem egységben sőt egymásban élt, ugyanez kezdődik el a hívőben is. Tanítvánnyá válni több, mint a megváltás passzív elfogadása. A tanítványi élet hitből fakadó odaszánt, minden hívőnek az elhívása szerinti munkás élet. Minden mozdulatát, szavait áthatja Isten szeretete.

Az Úr Jézus kereszthalála óta nem lehet tovább úgy beszélni sem Istenről, sem pedig az emberről, hogy a kereszt tényét figyelmen kívül hagyjuk. A kereszt valami felfoghatatlan új, sőt botrányosan új a történelemben. Azért is, mert Istennek a bűnös helyére álló szeretete valami egészen szokatlan volt Izráel hitében is. Eddig nekik kellett bűneikért áldozatot vinni Istennek, és ez most megfordult. Isten az ő Fia által magára vállalta a bűnrendezést. Ő maga vitte az áldozatot az oltárra, ő szenvedte el az ellene elkövetett bűnök büntetését.

De a kereszt azért is botrány, mert követésre szólít fel minden megtérni vágyót. Isten hatalma ugyanis itt a szenvedésben, elhagyatottságban, a bűnösökért önmaga odaáldozásában mutatkozik meg ebben a világkorszakban a leghitelesebben. Nem pedig a Jelenések könyvében leírt felséges uralkodói trónusban. De a két személy, a megöletett Bárány és a trónuson ülő Úr ugyanaz. Azonban az önként vállalt szégyenbélyeg, a szeretetből a másikért, a bajban lévőért meghozott áldozat magasztaltatik fel a mennyben. Sőt egyedül ez magasztaltatik fel. Az Úr Jézus erőszakos halála az önző és erőszakos világ ítéletét és végének bekövetkeztét konkretizálja és vetíti előre. Ami a végidőkben Isten haragját vonja majd maga után (Jn 3:36, Jel 16:19). Míg bűn van ezen a világon, a bűnökért viselt áldozatos szenvedés is mindig lesz. Ezt vállalni pedig a hívőknek és nem a világiaknak a része.

11. A megváltás végső eredménye

A történelem körkörösen működik, alig hoz újat. Legalábbis belső lényegét tekintve nem. Ezért fontos a megváltással kapcsolatosan is a régi események és azok értelmezésének pontos ismerete. Hiszen az Egyiptomból való szabadítás és a Krisztus által nyert szabadítás a megváltás lényegét tekintve ugyanarról szólnak. Az üdvösség a történelemben kezdődik, hiszen az ember a történelemben él. De a beteljesedése túlnyúlik az emberiség földi történelmén.

A megváltás gyümölcse az új élet, amiről az Úr Jézus Nikodémusnak beszélt (Jn 3:3-8). Ez az új élet az ember Isten szerinti eredeti méltósága és nagyra hivatottsága. Itt is a folyamatosságról van szó, és arról, hogy a megváltásban az Isten Lelkének az emberben titokzatos, megfoghatatlan módon romboló és építő munkája megy végbe. Mégpedig úgy, ahogyan azt Isten akarja. Rombolja mindazt, ami gonosztól való, életellenes, Isten-ellenes, sötét és gonosz. És építi azt, ami Istentől, jóságából, irgalmából, szeretetéből és igazságából való. Tiszta, igaz és (örök)életre való.

A megváltás tehát egy olyan gyökeres fordulat, amelynek a létrejötte is titokzatos, mert Istentől való. Egyik embernek elég egy pillanat, hogy létrejöjjön benne, a másiknak hosszú idő kell, míg megérti, befogadja, ráhangolódik, és megtörténik benne. Annyiféle módon kezdődik az emberekben, ahányfélék vagyunk mi emberek. De mindenkiben egy folyamat indul meg, amely egész életén át tart,  és a vége örök élet.

 A megváltásnak van egy olyan oldala is, amely a már most és a még nem feszültségében létezik, de létezik. Minden egyes isteni beavatkozás, különösen az, amely nem a mindennapi gondviselés folyamatosságában mutatkozik meg, - mert az is Isten munkájának ékes bizonyítéka, - hanem egy szorongatott és reménytelen helyzet hirtelen jóra fordulásában. Amely szinte megrázkódtatásszerű pozitív érzelmi vihart és életújulást vált ki az emberben. Ez a megváltottak sorsában is többször bekövetkezhet.

A váratlan isteni beavatkozásból megszületik a megváltott lelkéből a hálaének, az Istent magasztaló zsoltár. „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkilátás volt az ajkunkon. Ezt mondták akkor a népek: hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR!” (Zsolt 126:1-2). Ez az örömujjongás olykor olyan hevesen tör ki az ember lelkéből mint valami vulkán.

Akin megkönyörült az ÚR, nem tudja és nem is akarja magába fojtani örömteli érzéseit. Sőt ezt egyenesen véteknek tekintené. Olyannak, mintha Isten szabadító tetteit szégyellnie és titkolnia kellene. „Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt” (Zsolt 40:11). Sőt egyenesen feladata az, hogy ezt tovább kell adnia a következő nemzedékeknek. „Nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt” (Zsolt 78:4).

Ez a mi evangéliumi közösségeinkben azért is nagyon fontos, mert a keresztséget (bemerítést) nem az áteredő bűn lemosásának tekintjük, hanem a felnőtt ember tudatos döntésének a Megváltó Isten mellett. Olykor annyira szélsőségesen gondolkodunk erről, hogy a gyülekezetben felnőtt fiatalok hitvallását alig tekintjük egyenértékűnek a világból vagy világi utakat megjárt tékozló fiak hitvallásával. Mintha Isten előtt nagyobb érték lenne az „elveszett és megtaláltatott” ember (Lk 15:24) a gyermek Sámuel Istenre figyelő nyitottságánál, aki kora ifjúságától „semmit sem engedett földre hullani az igéből” (1Sám 3:19). Kire így, kire úgy talál rá a kegyelem.  Eredménye ugyanaz. Kegyelemből megváltott élet, amit azonban nekünk is tovább kell adnunk gyermekeinknek.

A megváltottak hálakórusa nem csak a Vörös tenger partján Mózes és kortársai ajkán csendült fel (Gn 15.f.), - és most már a mi lelkünkben is, - hanem a mennyben, az örökkévalóságban is. Ugyanannak az Istennek ugyanolyan feltörő ujjongással, mint a Vörös tenger partján. „Nagyok és csodálatosak a te műveid mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid népek királya. Ki ne félte téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy a szent!” (Jel 15:3-4). Ezt úgy nevezi a Jelenések könyve, hogy a megváltottak éneklik Mózesnek az Isten emberének és a Báránynak az énekét.