A halálról

Hegyi András

A halálról

1.   A probléma felvetése

A dolog úgy válik számomra már most fontossá, mert tudom, hogy eljön számomra is az a pillanat, amikor „aktuálisabb” vagy egyszerűen csak szükségszerűbb lesz minden másnál az, hogy én most meghalok. Nem úgy általánosságban, hanem ténylegesen. Nem majd valamikor, hanem éppen ebben a pillanatban. Nem is csak úgy, mint mindenki más, hanem én a magam halálával halok meg. És: itt többé nincs tovább. Ezen a földön egyszersmindenkorra befejeződik az életem.

Az olyan népszerűtlen témáról, mint a halál, szeretünk bizonyos távolságtartással gondolkodni, írni vagy beszélni. Addig, amíg elvileg, meg úgy általánosságban van róla szó, addig minden rendben is van. De mi van akkor, ha szólnak hozzám és én már nem válaszolok? Azt sem tudom, hogy hogyan lesz ez majd: nem leszek képes válaszolni, vagy már nem is akarok, vagy mind a kettő egyszerre? Hallom-e még azt, hogy szólnak hozzám, és érzékelem-e a körülöttem lévőket, vagy már csak a nagy ismeretlen felé fordulok?

Elkezd bomlani majd a testem, amely eddig kiszolgált. A lábam oda vitt, ahová akartam, a kezem engedelmeskedett szándékaimnak, úgy dolgoztam vele, ahogy akartam, az agyam tervezett, gondolkodott. És most egyszerre csak felmondja mindegyik a szolgálatot. Sőt már beindítani sem lehet soha többé, de nem is érdemes. A bibliai időkben Palesztinában a halottakat még aznap el kellett temetni, - még szombaton is, - mert a forró égövön a holttest azonnal bomlásnak indult és fertőzött. Mária és Márta szeretett fivérüknek Lázárnak a holttestére úgy utaltak, mint aminek már szaga van, hiszen negyed napja halt meg (Jn 11:39).

Azt sem tudom egészen pontosan, hogy ez tett lesz-e a részemről vagy csupán történik velem? Ha tett, az én tettem-e, vagy egyedül az Istené? Nem öngyilkos tettre gondolok, hanem az utolsó engedelmességemre, amikor elengedem az életösztönt, mert erre már nem lesz szükségem. Hiszen megkapom azt az életet, amelyhez már nem lesz szükség az én ösztöneimre. Passzív leszek-e, csupán elszenvedője a halálomnak? Végignézem-e, és értelmezni fogom-e? Vagy erre sem lesz már semmi szükség? Megszűnik-e az analitikus képességem, vagy ellenkezőleg: éppen ekkor fog kitágulni, kiteljesedni?

Mint ahogy azt sem tudom, hogy péntek lesz-e vagy csütörtök, reggel-e vagy délután, esetleg az éjszaka kellős közepe? Bármelyik időpont alkalmas arra, hogy az ember megszülessen, vagy meghaljon. Lesznek-e mellettem, és ha igen, akkor kik? Vagy egészen egyedül leszek? Betegség fogja-e megelőzni, vagy hirtelen jön a halálom? Kíváncsi leszek-e mindarra, ami velem történik és rám vár, vagy már mindent meg fogok érteni anélkül is, hogy kíváncsi lennék? Elébem jönnek-e szeretteim, vagy csak a Párom, amit – Isten látja a lelkemet - nagyon szeretnék!

Amikor a Párom a kórházban volt, százszor végigjártam a kaposvári utat, minden döccenőjét megismertem, hogy kíméletesen hozhassam haza. Elképzeltem, hogy mekkora örömünk lesz, amikor túl leszünk ezen a retteneten. Milyen örömmel és megkönnyebbült szívvel fogjuk idehaza átölelni egymást. Most gyakran gondolok arra, hogy ez már majd csak akkor következik be, ha ő vár engem odaát. Nagy kitüntetés lenne ez nekem. Mert többször emlegettük már korában is, hogy a Központi Énekkarban az alt szólamban is közvetlenül előttem állt, én meg éppen mögötte, és a mennyei énekkarban is ugyanígy szeretnénk. Megmosolyogtató lehetne ez a vágyunk, de mi nem így gondoltuk, hanem – lehet, hogy nagyon naiv módon, - de mégis komolyan.

Szeretnénk mi emberek ezekről a dolgokról kockázatmentesen információkat begyűjteni, de azt nem lehet. „Halál élményről” fecsegnek, ami már önmagában logikai képtelenség. Az élmény szóban benne van az élet, az él fogalma. Arra meg még szavunk sincs, hogy mit kellene erről mondanunk az „élmény” szószerkezetére utalva: halmány? Teljesen értelmetlen. Mert a saját halálunkat nem fotelből fogjuk végignézni. Nem is lehet előre megtervezni. Ha veszélyhelyzetbe kerülünk, igyekszünk elmenekülni, és hogy ne kerüljünk újra ilyen helyzetbe, annak érdekében mindent megteszünk. „Bőrt bőrért, mindent odaad az ember az életéért (Jób 2:4).

A halálunk pillanatában nem lesz helye a nagy „ismeretlen” felé a behízelgésnek vagy a megvesztegetésnek. Akik ezt megszokták földi életük idején, azoknak ez nagy meglepetés lesz. Ha egyébként ráadásul olyanok, akik Istenben sem nagyon hisznek, akkor ugyan kit kellene megvesztegetniük? Sikertelenség esetén az ismétlésre pedig nincs lehetőség.  Nem lehet kockázatmentesen meghalni.

Egy sereg kérdés, amelyre nem tudom a választ. Pedig abban a pillanatban már semmi nem foglalkoztat majd, ami most még igen, (bár már nagyon nem kedvelem azokat a nagyjából rutin feladataimat, amelyeket most még el kell végeznem). Azt tudom, hogy akkor - mivel földi életem lezárul, - semmi nem lesz már ezekből fontos. Se a főzés, se a takarítás, se a prédikációkra vagy a tanórákra való felkészülés, mert ezeknek számomra egyszersmindenkorra végük lesz.

Nem csupán drága Párom halála óta foglalkoztat a meghalásom kérdése, hiszen már korábban is mondogattuk mi egymásnak, hogy aki a hatvanon túl nem gondol a maga halálára, az buta. Az is igaz, hogy nem volt ez úgy előttünk, mint egy esti séta, vagy egy harkányi nyaralás. Csak úgy mellesleg beszélgettünk róla, mintha bizonyos távolság választott volna el tőle. És jó volt ez így, mert nem élhetünk hátra arccal az életnek.

Nem is volt miért konkrét módon beszélni róla, hiszen nem voltunk betegek, csináltuk a dolgainkat egyik napról a másikra éppen úgy, mint bárki más. Szerettük az életet, szerettük egymást, és főként együtt szerettük Istent. Ez abban nyilvánult meg gyakorlati módon, hogy igyekeztünk elvégezni azokat a mindennapi apró dolgainkat, amelyek együtt járnak az élettel. De a szent szolgálatunkat is, amelyre Isten hívott el minket. Párom ott volt a családunk kellős közepén, mint a család angyala. Mindenkiről mindent tudott és számon tartotta mindenkinek minden kívánságát. Nyüzsögtek körülötte az unokák. Ezen kívül tanította a gyerekeket a gyülekezetekben. Én meg készültem a szolgálatokra és igyekeztem lelkiismeretesen elvégezni azokat.

Aztán ő egészen váratlanul, orvosilag indokolatlanul, mégis az orvosok „segítségével” ment el a földi életből az örökkévalóságba. Idő telt el, mire felfogtam, hogy örökre. Ide már ő nem jön vissza. Valószínűleg nem is akarna, bár ő úgy szeretett engem, hogy minden módon vigyázott rám házasságunk hosszú évei alatt. Vajon tudja-e most, hogy mennyire hiányzik? Belelát-e a szívembe, a gondolataimba? Látja-e, hogy mennyire fáj, hogy itt hagyott? Hogy ezt a hiányt ő már nem képes pótolni soha többé, míg én élek. Hogy gyakran úgy fekszek le este, hogy azt remélem, már nem itt fogok fölébredni, és reggel csodálkozok is, szomorkodok is, hogy még mindig itt ébredek föl, és nem odaát. Azt tudom, hogy előbb vagy utóbb nekem is eljön az a pillanat, amikor a földi életemnek vége lesz. Ebben semmi különleges nincs. Születtünk, meg is kell halnunk. Nem én leszek az első meg az utolsó sem. Azt nem mondhatnám, hogy életunt vagyok, csak valahogy fél ember. Mi ketten alkottunk egy egészet a Biblia szava szerint (Mt 19:5). Ebben benne volt az egész sorsunk, a lelki összetartozásunk is, az egymás jó lelkiállapotáért vállat felelősségünk is.

2.   Mit tudunk és mit nem a halálról

Az emberek halálának ideje és módja nem egyforma sem a Bibliai beszámolók, sem a tapasztalatunk szerint. A Bibliában olvasunk arról, hogy valaki meghalt jó vénségben, betelve az élettel, például az ősatyák közül Ábrahám (Gn 25:8), vagy Jákób (Gn 49:29-33). Mások életük idejének felét sem élték meg (Zsolt 55:24). Olvasunk arról, hogy egyesek erőszakos halállal haltak meg, megölték őket. Mindjárt a Biblia első lapjain azt olvassuk, hogy Kain megölte Ábelt (Gn 4:8). Gyermekgyilkosságokról olvasunk, például Heródes ártatlan gyermekeket gyilkoltatott le Betlehemben (Lk 2:18). Sőt prenatális időszakban elkövetett gyilkosságokról is, az ammóniak felhasogatták Gileádban a terhes asszonyokat (Ám 1:13). Olvasunk ártatlanul halálra ítéltekről, a legártatlanabb a Megváltó volt, akit mégis vád alá helyzetek és megöltek őt is (Mt 26:66). Öngyilkosságról, Saul kardjába dőlt (1Sám 31:4), Júdás felakasztotta magát (Mt 27:3-10). Orgyilkosságról, Jóáb megölte Abnert (2Sám 3:27). Testvérgyilkosságról, Absolon megölette Amnónt (2Sám 13:28). Gyilkosságról, Isbósetet meggyilkolták a saját szolgái, (2Sám 4:1-12). Tömeggyilkosságról (Gn 4:23). Olyan esetről is, amikor valaki megérdemelte pusztulását (Bír 16:30).

Arról is olvasunk, hogy valaki készült a halálra, és nem is idegenkedett tőle (Fil 1:20-23), míg másokat rabbá tett a halálfélelem egész életükben (Zsid 2:15). Két esetben arról is olvasunk, hogy valakik elkerülték a halált, Énók és Illés (Gn 5:24,  2Kir 2:15). A Biblia azt tanítja, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghaljanak, és utána következik az ítélet (Zsid 9:27).

Ezenkívül a halálról a Biblia több értelemben is beszél. A bűn elkövetése után kilátásba helyezett büntetés a halál: halálnak halálával fogtok meghalni - mondta Isten az első emberpárnak (Gn 2:17). De beszél arról is, hogy a bűnös már élvén is megholt (Ef 2:1). Az Úr Jézus is úgy beszélt élő és tevékeny emberekről, hogy azok „halottak”, és ha meghallják az Emberfiának hangját, csak akkor fognak élni (Jn 6:25). A halál úgy áll előttünk, mint végső ellenség (1Kor 15:54-57).

Ma nem csak igyekeznek elhessegetni az emberek maguktól, hanem divatba is jött a halál, mint téma. Kétes értékű „szakkönyvek” jelennek meg róla, mintha a vele kapcsolatos „ismereteinket” egy barkács-tanfolyam színvonalán megírt könyvből el lehetne sajátítani. Persze ezek a könyvek semmit nem garantálnak. Hiszen amikor reklamációra kerülhetne a sor, a halott már erre képtelen.

Azonban fogalmunk sincs arról, hogy milyen lesz a saját halálunk. Régtől fogva sokféle mende-monda van arról, hogy a halál pillanatában lepereg az ember előtt az egész élte. De ennek sincs valóságos információs értéke, hiszen aki valóban meghalt, az nem jött vissza beszámolni arról, hogy mit élt át. Cseri Kálmán hívta fel a figyelmet arra, hogy ezek a bizonyos könyvek, (pl. Moody: Élet az élet után[1]) azért félrevezetők, mert a leírt esetek egyetlen szereplője sem halt meg véglegesen, nem lépte át azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés. A Biblia viszont egyértelműen tiltja a halottaktól/halottakról való tudakozódást (Dt 18:11). A síron túli életről a kinyilatkoztatásból kell tájékozódnunk és nem más forrásból.

Arra meg végképp nincs lehetőségünk, hogy mint egy szociológiai vagy lélektani vizsgálat eredményét egy kiválasztott reprezentatív csoport élményanyagából összegyűjtsük. Hiszen az emberek sokfélék, életszemléletüknél, neveltetésüknél, döntéseiknél, hitüknél, sorsuknál fogva különbözőképpen élnek át még hasonlónak tűnő eseményeket és élményeket is. Isten nem teremtett két embert sem egyformának. Nem tudjuk, hogy ez a különbözőség milyen módon befolyásolja majd halálunk pillanatát, ha egyáltalán képesek lennénk beszámolni róla.

Régtől fogva előfordulnak tömeges halálesetek. Gondoljunk természeti és tömegkatasztrófákra, vagy a háborúk, népirtások alkalmával rövid idő alatt vagy éppen egyszerre bekövetkező halálesetekre. Még ezekkel kapcsolatban sem valószínű, hogy valamiféle összemosódás történne az emberek halálában. Hiszen ilyenkor is mindenkivel a saját halála történik meg. Ha valaki már ott volt szerettei halálának pillanatánál, (mint ahogy egészségügyben dolgozók számára bárki felé ez akár mindennapos is lehet), alig tud ő is számot adni arról, hogy mi is történik akkor? Szenohradszki János hosszú éveken át aneszteziológus volt Szegeden. Elmondta, hogy amikor meghalt a betege, abban a pillanatban mindig azon törte a fejét, hogy mért éppen most történt ez? Mert a betegség lefolyását tekintve volt már rosszabb állapotban is, és azt túlélte. Mért éppen akkor halt meg, amikor orvosilag már nem is lett volna annyira indokolt? A Biblia azt tanítja, hogy készüljünk fel arra, hogy eljön ez a pillanat mindenkinek. Nekem is.

A halál biológiai folyamatáról ma nagyon sokat tudhatunk. Az emberi szervezet öregedésének folyamata vagy a betegség által megtámadott test küzdelme a kórokozókkal, mára hatalmassá fejlődött tudományág által összegyűjtött óriási ismeretanyag. Milyen folyamatok mennek végbe a sejtekben, hogyan lehet azokat kedvező módon befolyásolni, milyen vizsgálati és terápiai módszerek a legeredményesebbek, hogy lehet a betegségeknek elébe menni? stb. A géntechnika csodálatra méltó eredményeket produkált. Az emberi szervezet óvását vagy műtését már az anyaméhben meg lehet kezdeni. És mégis az orvostudomány a maga egész hatalmas és költséges apparátusával egyetemben vesztes magával a halál tényével szemben. Mint mondtuk: „Elvégezett dolog, hogy az emberek meghaljanak, és utána következik az ítélet.” (Zsid 9:27). Ezen a tényen egy millimétert sem változtatott a meglehetősen költséges és tényleg csodálatos medicinai ismerthalmaz.

Míg az orvostudomány a halál biológiai tényével számol, az Igében említett halál utáni ítélet „tudományosan” nem bizonyított. Nem is lehet az, mert a halál totális, a halál beálltával a folyamat irreverzibilis, vagyis visszafordíthatatlan. A test felbomlásának folyamata megismerhető, de magának a halálnak a mibenléte megismerhetetlen, mert ez az úgynevezett tudományos vizsgálat számára hozzáférhetetlen. Nem lehet laboratóriumi körülmények között meghalni, - vagy legalábbis az emberek többsége nem így hal meg. És lehet sok mindent megfigyelni, leírni, megvizsgálni úgy, hogy eközben a lényeg mégis ismeretlen marad.

Tapasztalatom az, hogy nem is igen foglalkoznak vele az orvosok és az ápolók sem. Már a halál közeli bekövetkeztét jelző diagnózis esetén is szinte érdektelenné válik a beteg. További kezelése „nem gazdaságos”, sőt elvonná az orvosok energiáit azoktól, akiknek a felgyógyulásához még van remény. A hospic szolgálatok jelentőségüket tekintve nem túl nagy súlyúak, hiszen ezektől az osztályoktól vonták meg leghamarabb az anyagi támogatást.

De mi történik az ember személyiségével a halálban? Az hova lesz a halál beállta után? Erről a biológiai szemlélet semmit nem mond. Nem is mondhat, mert ez kiesik arról a területről, amely megismerhetőségünk határán belül van.

Azt csak remélni lehet, hogy az emberről ma sem úgy gondolkodunk, hogy csupán hetven kilogramm hús-, csont-, és idegszövet. Hogy a gondolatainknak, érzéseinknek, tehetségünknek, félelmeinknek, reményeinknek, bűneinknek vagy erényeinknek semmi köze az emberségünkhöz. Hogy ezek semmit nem számítanak. Hogy ezek elenyésznek biológiai létünk befejezésével együtt. Ezek eltűnnének nyomtalanul? Hova lesznek az ember gondolatai, érzései, reményei, hite, jósága a halála után? Ezeknek tényleg nincs semmi jelentőségük az ember emberségével kapcsolatosan? Ezt nem hiszem.

3.   Tényleg minden megsemmisül?

Szokrátész, Plátón vagy Pál apostol testi maradványairól semmit sem tudunk. Valószínűleg elbomlottak, mint minden más halotté. De ezzel együtt odalettek gondolataik, erényeik, erkölcsi nagyságuk is? Hogyan lehet akkor vitatkozni vagy egyetérteni velük, ha velük együtt ez is semmivé vált? Ha ez így lenne, akkor az egész felhalmozott emberi tudást mindig újra kellene kezdenünk, mintha semmi előzménye nem volna, mert az minden tudós halálával lenullázódna, nyomtalanul a semmibe veszne.

Jó, de mivel leírták papírra, a tudásuk, a gondolataik itt maradtak nekünk. De hova lettek ők maguk? Ha az életük, a személyiségük lényege éppen az volt, ami meghaladta a biológiai létezésüket, a gondolataik és érzésviláguk, okosságuk, rálátásuk a dolgokra, akkor pont ez tűnt volna el nyomtalanul? Biológiai létük bizonyosan megvolt nekik is, hiszen szellemi valóságuk míg éltek, nem lehetett ettől független nekik sem. De nem emiatt tartjuk őket számon, hanem azért mert ebben a biológiai létezésben, mondhatnám faktorban volt valami ennél értékesebb. Mivel tudásuk csak nekünk maradt fenn, akik még élünk, ez számukra egyszerűen odalett?

De honnan tudjuk ezt olyan biztosan? És mi lett Szokrátész vagy Pál apostol barátaival? Akik szellemiségük kvalitása tekintetében nem álltak túl messze mestereiktől, de az ő gondolataik nem maradtak ránk, mert nem írták le, vagy írásuk elkallódott. Amikor Szokrátész kiürítette a méregpoharat Xenophón szerint rajta kívül Platón és Kritiasz is jelen volt[2], Kritiasztól azonban egy sor sem maradt fenn, akkor ő teljesen eltűnt? Mint ahogy Timóteustól vagy Titusztól sem maradt fenn egy sor se, pedig Pál majdnem egyenrangú munkatársai voltak. Nem hiszem, hogy ők csak úgy „felszívódtak”.

Hogy honnan tudjuk, hogy lelküknek vége? A huszadik század „tudományos” és filozófiai irányzatainak magabiztos nyilatkozataiból. És mennyire megbízhatók ezek a nyilatkozatok? A büszkén emlegetett tudományos „eredmények”? Pont ezek a filozófiai irányzatok utóbb úgy omlottak össze, mint gyerekek kezében a kártyavár! Szemben például azzal a ténnyel, hogy ha a nagymamát már el is temettük, de a szeretete még mindig köztünk él, mert eleven módon hat ránk. A tanácsát még mindig megfogadjuk, és a szavát még mindig „halljuk”. De mivel? Azt mondjuk erre, hogy a lelkünk mélyén. Úgy látszik, hogy van bennünk valamilyen belső fülünk, egy olyan szervünk, amivel tényleg halljuk. Még a hangszíne is ugyanaz, mint volt, amíg élt, pedig ő már állítólag halott. Nyilván nem arról van szó, hogy visszajár, mint egy kóbor lélek, akit a spiritiszták fel is tudnak idézni. A szeretete volt személyisége legfontosabb része, és különös, hogy ez halála után is elér minket. Igaz, hogy ennek a mikéntjét, a „technikáját” nem ismerjük, de ez a nagymamával kapcsolatban nem is a legfontosabb. Ha az ő teljes személyisége halálával véget ért volna, el kellett volna tűnnie nyomtalanul szeretetének is. Pedig nem tűnt el, hanem nagyon is valóságosan jelen van.

Feleségem haldoklásának idején figyeltem meg azt a szörnyű paradoxont, ami a mi gondolkodásunk és a bibliai gondolkodás között feszül. Őt a leginkább lelkiismeretes orvosai és ápolói is egy idő után csupán egy szerv hordozójának tekintették, amelyet gyógyítaniuk kell. Számukra párom megszűnt teljes embernek lenni. Hogy feleségem mit gondol, mit érez, mitől fél, az nekik tökéletesen mindegy lett. Sem tudományuk, sem kompetenciájuk nem terjedt ki a legfontosabbra, személyiségének belső gazdagságára. Úgy próbálták gyógyítani, mintha a lénye, a lényege, a lelke, nem is lenne.

Ha feltettem volna a személyzetnek azt a kérdést, hogy mit gondolnak ők erről, csak idegesítettem volna őket. Minden beteggel nem lehet „lelkizni”. Így a haldoklók a legrosszabb kórteremben őkörülötte is csak nyögtek, a homlokukat se törölték le, hiszen már úgyis végük lesz nemsokára. Hogy mit éreznek, mire gondolnak, mitől félnek, mit remélnek, az nem érdekelt senkit.

Csak azt nem értem ezek után, hogy mért nem valljuk be becsületesen, hogy nekünk az emberek biológiai léte a fontosabb. Személyiségüknek értékesebbik része nem annyira, vagy legalábbis csak másodlagosan. Sőt a modern pszichológia is a bio-fiziológiai folyamatok kiszolgálását tekinti a főfeladatának. Az ember jól működjön, a szexualitása, az emberi kapcsolatai, az önmagához való viszonya, képes legyen megoldani mindennapi problémáit, és akkor minden rendben van. És hogy ő kicsoda, a sorsával, a küldetésével mi van, az életének van-e értéke, és az micsoda, van-e örök sorsa, azt jobb esetben meghagyják a vallás vagy a filozófia  - legalábbis professzionálisnak hitt - szakembereinek.

Néhány évvel ezelőtt Veszprémben részt vettem egy keresztény orvos kongresszuson. A professzor azt fejtegette, hogyan működik ma a kórházi gyógykezelés. Elmondta, hogy nem meri kizárólag az orvosokat gyógyító személyeknek nevezni, hiszen az ápolók többet vannak és többet foglalkoznak a betegekkel, mint ők. Felírta a táblára: gyógyító ember + beteg ember. Aztán mindkét szó mögött áthúzta az embert. Maradt a gyógyító szakma és a beteg. Mivel az orvoslás szakosodott, valójában csak a gyógyítandó szerv maradt. Hogy ez emberséges-e?

Bálint Mihály világhírnévre szert tett magyar származású professzor dolgozta ki a nevéről elnevezett „Bálint módszert”, amelyben rámutatott, hogy az orvosra nagy nyomás nehezedik, mert olyan döntéseket kell hoznia, amelyek befolyásolják a beteg egész további sorsát. Az orvosok nem szívesen vállalják ezt, mert nem ismerik azokat a határokat, ameddig ez rájuk tartozik. Az viszont tény, hogy az orvos (valamikor: a félisten fehérben) a maga személyében is gyógyító tényező, vagy esetleg nem az. És ha nem az, akkor semmilyen más gyógyszerrel ezt nem lehet pótolni.[3]

Talán meg lehetne kockáztatni, hogy tudományosan bizonyítani nem tudjuk, hogy az ember halálával a lelke nyomtalanul eltűnik örökre. Pedig ez volna a becsületes. Némely emberek annyi rosszat tettek életük ideje alatt, mi lesz ezekkel a tetteikkel, ha meghalnak? De velük magukkal is mi lesz? Megszűnik a felelősségük? Egyszerűen minden gonoszságuk eltűnik, mintha soha nem is tették volna? Mások annyi jót tesznek, és a jótetteknek is ez lesz a sorsa? A szentek élete és a gazembereké ugyanahhoz a véghez érkezik meg? Az örök semmibe? Akik egész életükben mások könnyeit törölgették ugyanazt érdemlik, mint akik okozták, ha esetleg mégiscsak lesz folytatás? Lehet cinikus módon viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mint minden máshoz is. De ha az ember lényege a lelke mégiscsak megmarad, a cinizmusnak ehhez végeredményben semmi köze.

Persze a cinizmus eltűnteti a halál méltóságát, mint ahogy eltűnteti az élet méltóságát is. Játékszerré változtatja mind a kettőt. Sőt az erkölcsöt is. 1914-ben egy szerb fiatalember játszadozott a szabadság fenséges eszméjével, és a következménye az első világháború lett, 29 millió halottal. Így játszadoznak a ma élők a természeti erőkkel, tudományos eredményekkel, erkölcsi kérdésekkel. Gyártanak atombombákat, élik föl a jövő nemzedékek javait és lépnek meg olyan lépéseket, amelyeket erkölcsi alapokon nem volna szabad. És megvonják a vállukat, ha a felelősségükről kérdezné őket valaki.

4.   Ki kompetens nyilatkozni?

A szekularizáció alapjaiban változtatta meg a halálhoz fűződő viszonyunkat. A modern vagy a posztmodern gondolkodás nem képes megbirkózni a halál tényével. Manapság a legkiszolgáltatottabb lény az a gyógyíthatatlanul beteg ember, akinek már nem sok van hátra. A gyülekezetekben - ahol eddig szolgáltunk, - mindig nagy óhaj élt bennünk a halál felé készülő testvérekkel kapcsolatban: bár csak szeretteik körében odahaza fejezhetnék be földi pályafutásukat! A fiataloknak is szükségük lenne arra, hogy lássák és átéljék az elmúlás tényét, hogy felelősségteljesebben éljenek. A haldoklóról nem is beszélve. Meg tudják-e teremteni az idegenek a kórházban azt a légkört, amelyben elbúcsúzhat az ember az élettől? Elegendő-e az a néhány – legtöbbször elsietett - látogatás, amit egy agyonterhelt család tagjai rá tudnak szánni a halálos betegükre?

A halál mára szégyellni valóvá vált. A haldokló legtöbb esetben bekerül a kórházba és ott izolálódik. A régebben elfekvőnek, ma pedig nem kiemelten támogatott osztálynak nevezik. Ezek a kórházak a legkevésbé felszereltek. A legtöbb ember ilyenféle helyen búcsúzik az életétől. Megfigyelték[4], hogy egy beteghez, akinek remény van a felgyógyulásához, ötször több alkalommal mennek be a nővérek, mint amikor orvosilag egyértelmű, hogy már reménytelen eset az illető. Ha a kórteremben zavarja a többit a haldokló, még inkább elszeparálják, körülveszik egy paravánnal. Ha egyáltalán megengedheti magának a gyógyintézmény, hogy ott tartsa. A haldokló akkor marad magára, amikor szeretteinek a puszta jelenléte is sokat jelenthetne számára, hogy emberhez méltó módon búcsúzzon az élettől.

Amikor lezárja a szemét, futószalagon érkeznek a tennivalók. Papírosok, pecsétek, ügyintézés, temetkezési vállalkozó, koporsó, kegyeleti külsőségek, sírhely, temetési időpont, lelkész vagy társadalmi búcsúztató felkérése, stb. Az egész ráadásul egy nagy biznisz. Tv reklám próbálja a nyakába sózni az öregeknek, milyen olcsón megúszhatják, ha jó előre biztosítást kötnek. A halállal az addig emberi méltósággal rendelkező személy csupán egy holttestté válik: kadáver, amelynek a szerveire esetleg már igényt is tart valaki. Többé ő már nem is egy személy. Nem rendelkezik semmivel, nincsenek jogai, emberhez méltó tulajdonságai, sajátos gondolatai, megosztandó érzései, vagy valamiféle igényei.

Esetleg a haldokló mégis felgyógyul, és visszaemlékezik, hogy a családja tagjai már majd úgy beszéltek róla, szinte mint egy „tárgyról”, egy elintézendő ügyről. Micsoda botrány! A temetést és az örökösödést rendezgették halálos ágya mellett. Hogy ő most lép be az örökkévalóság kapuján, most látja meg színről színre az Istent, most kerül mérlegre az élete? Félek, hogy ez már a hívőknél sem olyan magától értetődő.

A halál mára egészen profánná vált, hospitalizálódott, kommerszializálódott, lényegileg már egyfajta „iparrá” alakult. Papp Lajos szívsebész professzor szerint, ahogy meggyalázzák a holttesteket, úgy gyalázzák meg már azokat is, akiket még meg lehetne menteni, de nem teszik, ha az sokba kerül.[5] A halál beálltával meg be kell tartani a szabályokat, el kell végezni az adminisztrációs feladatokat, mindezeknek elvégzésére megfelelő hatóságok és vállalkozások állnak a rendelkezésre. Miközben a haldokló örök sorsa dől el: magába fogadja-e őt az örökkévaló világ, a menny, vagy ellenkezőleg: elzárkózik tőle, a lelke kivettetik a külső sötétségre?

Tessék kimenni a temetőbe és végignézni egy nem keresztyén, - sőt olykor akár egy keresztyén – temetést. Végighallgatni egy temetési beszédet. Micsoda szóvirágokkal kondoleálnak. Sok üres fecsegés a hulló falevelekről, az elkövetkező őszről, a tavasszal újra kihajtó fűről-fáról. A közbotrányos sikkasztóról elmondják, hogy milyen nagyszerű ember volt, a gyáváról hogy milyen bátor. Ez akár „üzenetté” is válhat, hiszen ezek szerint sehol nincs igazság. A lelkész hitét, bátorságát, együtt érző szeretetét, igehirdető képességét a temetési prédikációi mutatják meg igazán.

A régiek legalább elgondolkoztak az élet és halál kérdéséről. „Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, amellyel fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel. Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni, és ami nincs, azt nem lehet megszámolni. Azért azt gondoltam magamban: ha az én sorsom is az lesz, mint a bolondoké, akkor mit ér, hogy én bölcsebb vagyok? És ezt mondtam magamban: ez is hiábavalóság és a lélek gyötrelme.” (Préd 1:3-5,  15,  2:15).

5.   Mit tanít a Biblia?

Múlandóságnak alávetett minden e világon. Az emberi élet összes szakaszában benne van az ideiglenesség. Drámai módon változik meg minden az idős kor, majd a halál közeledtével. Az élet rövid a földön lévő összes többi létező: a hegyek, a sziklák, a folyók, a tengerek látszólagos állandóságával szemben.

A Biblia nem tér ki az élet és a halál, a múlandóság kérdésével való becsületes szembenézés elől. Sőt azt lehet mondani, hogy bizonyos tekintetben ez a fő témája. Az elkerülhetetlen, a halál, szorongással töltötte meg még magát a Názáreti Jézust is (Lk 22:39-46). Az ember félelemteli haláltudatát a bűn alakította ilyenné. Annak a szörnyű felismerése, hogy elvesztettük azt az örökkévalóságot, amely korábban birtokunk volt. Jézus haláltusájának drámai leírása sem csupán azért olyan, mert a por visszatér a porba, hanem mert halálával – amellyel közösséget vállalt velünk emberekkel – együtt jár az örökkévaló rossz, az örök szenvedés fenyegető réme is.[6]

Az ember nem a semmiből jött, és halálával nem is oda tér vissza. Jézus is elszenvedte az ember halálát. Ha az ő életének lényege a biológiai lét lett volna, feltehetnénk azt a kérdést, hogy mi lett testének molekuláival feltámadása után? Az ilyen kérdés azonban - a mi csupán biológikumra szorítkozó szemléletünk szerint is - tiszteletlen, de lényegét tekintve abszurditás, és közel áll a blaszfémiához. Jézusban ugyanis – mint minden emberben - nem csupán egy test jelent meg, hanem egy teljes személyiség, testi-lelki-szellemi mivoltában lett ugyanis emberré az Isten Fia. Sőt kapcsolataiban és sorsában is.

Amikor viszont Jézus meghalt értünk emberekért, nagyon jól tudta, hogy üdvösségünkért hal meg, ami súlyát tekintve nekünk örökre Isten közelében lenni vagy nem lenni kérdése. A létünkhöz hozzátartozik az a tér is, amelyben az életünk kibontakozik és végül majd céljához ér. Ez a tér egyfelől fizikai tér, másfelől szellemi létforma. Ez lehet Isten közelsége, de lehet tőle való eltávolodás is. Ha Isten közelében vagyunk, ez már most is, - ha tiszta a szívünk, - a boldogság helye, illetve távolodva tőle, pontosan az ő örömét veszítjük el leghamarabb. Halálunkkal viszont rögződik ez az állapotunk: örökké tartó boldogság, vagy örökké tartó szenvedés, az örök élet vagy a büntetés, a kárhozat lesz a részünk. Csak Isten közelében örök az öröm.[7]

Létezésünknek meghatározott rendje van. A teremtett világnak, a természetnek törvényei vannak. Ezeket nem mi alkottuk, hanem benne vannak a létezésben magában. Mi úgy mondjuk, a természet törvényeiben. Még nem is tudtunk semmit a sejtek fölépítéséről, a hormonokról, a génekről, stb., de ezek már akkor is tökéletesen működtek. Nem csak az ember szervezetében, hanem minden élő szervezetben. Tudásunk semmivel sem járult hozzá ezek működéséhez. Sőt hogy rendelkezünk-e róluk némi ismerettel vagy sem, ezeknek a hallatlanul érzékeny rendszereknek az teljesen mindegy. Nekünk kell a létező világ törvényeihez igazodnunk, mert megfordítva nem lehetséges.

A létezésnek azonban erkölcsi rendje is van. Sőt az ember maga is erkölcsi lény. Mint a régiek mondták, az embernek Isten-arca van. Istennek az erkölcsi törvénye is az életet szolgálja. Ehhez is nekünk kell igazodnunk, mert ez sem igazodik hozzánk. Az erkölcsi törvények a mi életünket védik. A tiltott dolgokra irányuló vágyaink azonban azt sugallják, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi szolgálja a javunkat, mint az Isten. Ezek a vágyak arra ösztönöznek, hogy életellenesnek lássuk az Isten parancsait. Azt az érzést keltik bennünk, hogy csak úgy tudnánk ezeket a törvényeket megtartani, ha lemaradnánk arról, ami hozzátartozik az életünk boldogulásához, gazdagságához kellemességéhez és kiteljesedéséhez. Hiszen egyszerűen csak élvezni akarjuk az életet, ha lehet minden felelősség nélkül.

Azonban a földi élet lehetőségeit habzsolva nemcsak a korlátozó törvényekkel kerülünk szembe, hanem tulajdon érdekünkkel is. Ha így élünk, vakon ki vagyunk szolgáltatva a tökéletesen boldog éltre vágyódás szenvedélyeinek. Beszűkülünk ezekre a szenvedélyekre, ennek következtében megszűnik a józan ítélőképességünk, következésképpen a valóságos mozgásterünk és a szabadságunk is. Nem tudunk mit kezdeni azzal, ha nem úgy sikerül, ahogy azt mi elképzeltük. Áldozatul esünk saját mohóságunknak. A bűn ember-létünk legmélyebb rétegeit érinti. Persze ugyanezt a réteget keresi a gyógyító kegyelem is. A természet mindenkinek kínálja a maga javait. Ami belőle mértékkel az életünket szolgálja, az mértéktelenül a halálunkat készíti elő.

Az élet minden formája ugyanis Istentől származik. Az élet természetét is Isten ismeri legjobban. Törvényével pontosan: élni tanít. Ha ettől a törvénytől elszakad az ember, nem valamiféle külső tekintély sújtja bűneiért, hanem ez magában a bűnnek a természetében már kódolva van. Ezért kell különbséget tennünk a testi halál, a lelki halál, az időbeli halál és az örök halál között. Szent Ágoston különbséget tett a test halála és a lelki halál között. Az előző lényege, hogy a lélek elválik a testtől, az utóbbi, hogy a lélek elszakad Istentől végleg.[8]

Pál apostol 1Kor 15:35-38-ban kifejti, hogy a testünk halála után részünk lesz az igazak feltámadásában. De ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, a testünket „le kell vetkeznünk”. Mert az az új, amit a feltámadásban kapni fogunk, már nem a múlandóság törvényének alávetett testünk lesz. Itt az élet és növekedés törvényei ugyanis magukban hordozzák a lebomlás törvényeit is. A halál minden életfolyamatban benne van, az élet kezdetétől egészen a végéig. Ugyanaz a sejtállomány, amely az embernek életerőt ad, egyúttal már működés közben is felszámolja ezt az életerőt. Semmiféle gyógykezelés ezt a folyamatot meggátolni vagy megfordítani nem képes. Öregként visszafiatalodni lehetetlen. Már a régiek keresték az örökkévalóság füvét, erről szól például a Gilgames eposz. Ők se találták, mi se.

Az ember nem tud úrrá lenni még azokon a körülményeken sem, amelyek meghatározzák a sorsát, nem hogy az elmúláson. A szegény a legtöbb esetben - ha okos is, - nem képes kitörni még a szegénységéből sem. A gazdag meg többet aggódik a holnap miatt, mint a nincstelen. Nem élvezheti gondtalanul gazdagságát, hiszen aludni sem bír, mert sosem elégszik meg azzal, amije van (Préd 5:9-16), miközben arra is vigyáznia kell, amit megszerzett. Eközben pedig eltelik az élete, és semmi különbség nincs a halálában a szegény vagy a gazdag között. Sőt az emberek elmúlása hasonlít az állatokéhoz, amelyeket levágnak (Préd 3:19).

6.   Kinek van joga lezárni az ember életét?

Azonban Isten nem adta át az élet lezárásának a jogát nekünk embereknek. Sem a másikét sem a magukét nem vehetjük el, hiszen visszaadni se tudnánk, ha valakit netán tévedésből ölnénk meg. Nincs hatalmunk arra, hogy feltámasszuk. Az első ember azonban már gyilkolt. Az özönvíz után Isten megerősítette ezt a parancsot: „aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja” (Gn 9:6). Nem lehet tehát az ember gyilkos vagy öngyilkos következmények nélkül.

Pedig az emberi történelem a gyilkosságok és a háborúk története. A háborúk a politikusok és az emberek legsikeresebb „vállalkozásai” közé tartoznak, az ősidőktől a mai napig, és úgy tűnik a jövőben is elkíséri a népek történetét. Gazdasági érdek, belpolitikai kényszer, generációról-generációra átöröklődő nemzetek közti gyűlölködés és még ki tudja mi minden teszi „indokolttá”.

Már a rómaiak mérnöki pontossággal számították ki és hajtották végre hadműveleteiket. Ez folytatódott Napóleon csatái alkalmával, ő katonai zseni volt az ütközetei megtervezésével. Hitler és környezete is gondosan megtervezett minden lépést fajvédő és az egész világra tüzet hozó politikájával majd háborújával. Ma az amerikaiak precíz operációs késhez hasonlítják hadműveleteiket. Aztán rendre elszámítják magukat, és mára sem változott az a bibliai kijelentés, hogy mégiscsak Isten a történelem Ura, aki támaszt királyokat és dönt királyokat (Dán 2:21). A „Ne ölj!” parancsa alól azonban nem ment föl az egyenruha sem. A háborúkat vagy az egyének sértett bosszúját mindig „igazságosnak” állították kiagyalóik. De még emberi szemmel sem azok, hát még az Örökkévaló szemével nem.

Az ember életét egyedül az Örökkévalónak van joga lezárni. Ha Ő, a Teremtő és emberszerető Isten ezt megteszi, nem számít gyilkosnak, mert övé a mindenség, hiszen Ő Teremtő, Gondviselő és Megváltó Isten. Mindennek a birtokosa is egyben. Ő tudja halálunknak az idejét, hogy mikor van a legalkalmasabb pillanat erre. Mégpedig javunkra. Szeretete és irgalma semmivel sem lesz kisebb az által, hogy elszólítja az embereket a földi életből az örökkévalóságba. De ha az ember ezt megteszi, gyilkos. Átlépi azt a tilalmat, amit Isten állított elé. Ez igaz a magzatelhajtásra ugyanúgy, mint az eutanáziára, vagy bármilyen rafinált módra, amivel az ember a másik vagy éppen önmaga életét rövidíti meg. Amikor nem adják meg a munkás bérét (Jak 5:4), adóssággal teszik rabszolgává, idegeit kikészítve kényszerítik öngyilkosságra, stb.

7.   A Biblia szerint halál és halál között különbség van

Halál és halál között mégis különbség van. A középkor teológusai a halál többféle változatát dolgozták ki a Biblia alapján a következőképpen:

·        mors carnalis -  az az esemény, amikor az ember befejezi földi életét, a teste és a lelke elválik egymástól. „A por visszatér a földbe, amelyből vétetett, és a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd 12:7). Ez minden ember sorsa, aki a földre született, és a szentek számára ez a jó halál.

·        mors spiritualis – tulajdonképpen egy élő emberről van szó, de olyanról, aki Isten teremtő szándéka szerint azért nem él teljes életet, mert elszakadt tőle. A bujálkodó például „élvén halott” (1Tim 5:6). Judás apostol szerint az ilyenek kétszer halnak meg (Jud 12). Az Úr Jézus szerint, ha az ilyen (lelkileg) halottak meghallják az Isten Fiának hangját, életre kelhetnek (Jn 5:25). Vagyis felébredhet bennük az a lélek, amely a bűneik következményeként szinte meghalt már bennük.

·        mors aeterna – vagyis örök halál, ez a kárhozat, az örök elvettetés Isten színe elől. Amikor már nem lehet az ember sorsán változtatni. Úgy fejezte be a földi életét, hogy az utolsó isteni hívásra is nemet mondott, és Isten meghagyta őt ebben az állapotában.

A Biblia szemléletmódja szerint az élet sohasem független Istentől, hiszen ő nem csak teremtője, hanem gondviselője, sőt megváltója is az embernek. Az Ószövetségtől idegen a halottkultusz, amely az ókori nagybirodalmaknak, főleg az egyiptomiaknak a sajátja. Az izraelita ismerte és becsülte az életet. Azt az érzelmi magasságot, azt az életbőséget, amikor például javainak is bőségében volt. De tudott érzelmileg nagyon mélyre is süllyedni, amikor megérintette a mulandóság szele. Jób a halál megváltoztathatatlan keserű tényével szemben vallja meg a Megváltó Istenbe vetett hitét (Jób 19:24-27).

Ugyanakkor félelemmel tekintettek az elmúlásra. „Fordulj hozzám Uram, mentsd meg életemet, gyógyíts meg, mert a halál után nem emlegetnek téged” (Zsolt 6.). De tudomásul vették, hogy a halál hozzátartozik az emberléthez. Amint az élet Isten ajándéka, tőle jön a halál is. „Életünk ideje hetven esztendő vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, nagyobb része nyomorúság és fáradtság, és tovatűnik, mintha repülnék” (Zsolt 90:5-7, 10). Az élettel betelt ember halála egyszerűen hozzátartozott a teremtményi mivoltához.

A Biblia nagyobb bajnak tekinti az élő, de Istentől elszakadt ember állapotát, mert ekkor saját létalapjával került szembe. Élni a Bibliában azt jelenti, hogy kapcsolatban lenni. Elsősorban Istennel, de az embernek az embertársaival, sőt tágabb értelemben a környezetével is. A bűn sohasem elméleti, hanem a maga kapcsolatokat romboló borzalmaival együtt jelenik meg. A bűnnek fokozatai is vannak, de lényegét tekintve mindig ugyanaz, eltávolodás az élet forrásától Istentől. A gonoszság legtöbbször nem is annyira emberi gyengeségből, tudatlanságból, hajlamból fakad, hanem a gonosz ember önmagáért keresi a rosszat, megfontoltan, elszántan, alattomosan, irgalmatlanul Istent és embereket megvetve.[9] Ezt nevezi a Biblia és a teológia lelki halál állapotának. Bizonyos értelemben ez öngyilkosság. Igaz, sátáni segédlettel, de mégiscsak az ember közreműködésével. Hiszen ha ellenáll az ember a sátánnak, akkor megszűnik vonzásának a hatalma. Jakab apostol ezt úgy mondja, hogy álljunk ellene a gonosznak és elfut tőlünk (Jak 4:7).

A Szentírás egyértelműen szól arról, hogy ha valaki makacsul ellenáll Isten mentő szeretetének, akkor Isten kiszolgáltatja őt végleg a halál uralmának. Péter apostol második levele szinte naturális színekkel mutatja be a szándékos elfordulást Isten kegyelmétől (2Pét 2:1-22). Erkölcsi lecsúszás, kicsapongó életvitel, szándékos ellenszegülés Isten mentő kegyelmének. Dagonyázik a sárban, mint a disznó, saját okádására jár vissza, mint az eb. Ha valaki földi életét így zárja le, az ugyanúgy véglegessé válik, mint az igazak igazsága és szentsége (Jel 22:11). A Biblia azt tanítja, hogy az emberek akarnak és tudnak meg nem térni (Jel 9:21, 16:9).

8.   A bűn és a halál

A bűn kikezdi az ember méltóságát. Elsősorban az élet méltóságát, de a halálét is. A bűnös ember elszakadt Istentől, ellentétbe került vele, de ellentétbe került a többi emberrel is, sőt egyáltalán minden létezővel. A bűn hatásai összesűrűsödhetnek, és egész népeket, sőt magát az egész teremtett világot magukkal sodorhatják. Isten azonban folyamatosan beleavatkozik a bűn szétáradásának folyamatába, visszafogja a bűn következményét (2Thess 2:7). Isten türelmet tanúsít a bűnössel szemben. Ezért a bűn és folyományai ellenére létezik valamiféle eredendően jelen lévő életöröm. Ebből a bűnt kedvelők azt a rossz következtetést vonják le, hogy bűnüknek nincs végső rossz következménye.

A világ jelen állapota a kozmosz egyrészt Isten teremtése, másfelől viszont démoni erők uralmának színtere is. A Biblia nem indokolja azt, hogy mért van ez így. Angyalok, fejedelmek, hatalmasságok (Rm 8:38, 1Kor 15:24), akik e világ urai (1Kor 2:-6-8), e világ elemei (Gal 4:3) - ezek is itt vannak. Istennek, de az embereknek is ellenségei. Ezeknek az erőknek a feje a sátán, ennek a világkorszaknak az istene (Rm 16:20, 2Kor 4:4). Ide sorolandó az ember „utolsó ellensége”, a halál is (1Kor 15:26). Az Éden óta az ember tetteiből nő ki a halál, mint annak gyümölcse.

A teremtésnek a bűneset után sajátos kétértelmű jellege van. Egyrészt Isten az ember rendelkezésére bocsátotta a földet, hogy művelje és őrizze, és ez nem változott. Másrészt bukása után ez a gonosz, démoni erők területe is. Az ember létezéséhez saját választása alapján hozzátartozhat a hiábavalóság, a romlottság, a halandóság (Rm 1:23). Bár ezek működésének Isten határt szabott, de működésüket eltűri és megengedi.

Az ember számára ez azt a tévedést eredményezheti, hogy abszolútumként értelmezi és tudatos döntést hozhat a bűne mellett. Az ember ilyenkor meghasonlik önmagával, mert teremtésének nem ez volt a célja. Hiszen hozzá tartozhat a jó és a nemes is. Azáltal véti el az ember az isteni célt, mert vágyakozása a romlottság felé irányul, és ennek nem tud és nem is akar ellent állni. A bűn csalása abban áll, hogy elhiteti az emberrel, hogy el fogja nyerni az élet teljességét, ha saját vágyainak irányát követi. A bűn azonban ilyenkor végső meghatározásává is válhat az egyénnek, mert Isten szabadsággal ajándékozta meg az embert. Ha a bűn az ember örök sorsává válik, ez a kárhozat. A halálfélelem előre jelezheti ezt, de a halálfélelem még inkább bele is taszíthatja az embert a bűnébe. [10]

9.   Halálnak halálával halsz

A halállal kapcsolatban semmi helye a könnyelműségnek és a kétértelműségnek. Nem érdemes magunkban gyengíteni tragikus voltát, mert a halál totális. Pedig elviccelődnek vele. Nekünk embereknek igen sok olyan kifejezésünk van, ami egy bizonyos dologgal kapcsolatosan annak esetlegességét jelzi, ezzel gyengíti vagy relatívizálja azt: a talán..., az esetleg..., a valószínűleg..., a lehet hogy..., az is lehet..., úgy tűnik..., stb. Ennek itt semmi helye. A viccnek se.

Ha az ember megszületik vagy meghal, akkor ez a relatív fogalmazás értelmetlen. Tréfával meg nem lehet elütni a halált, az csupán a félelem takarója. Nincs értelme egy ilyen mondatnak, hogy valaki valószínűleg megszületett, vagy esetleg meghalt. Ha megszületett, megszületett, ha meghalt, akkor meghalt. A Bibliában azt olvassuk, hogy Úr figyelmeztető szava az Édenben sem volt bizonytalan vagy megengedő, sőt még talányos sem a halál kilátásba helyezésekor. Ha eszel a fának gyümölcséből, halálnak halálával halsz, - vagyis egészen biztos, hogy meghalsz. Pedig a lebegtetés nagy kísértés, mert ez az állást nem foglaló kívülállónak vélt „biztonságát” eredményezi. Ha levesszük a halált a napirendről, akkor nem fogunk meghalni? Véletlenül hátha itt maradunk?

Értelmetlen arról ábrándozni, hogy mi lett volna, ha az ember nem szegi meg az Édenben Istennek azt az egyetlen parancsát, hogy ne egyen annak a bizonyos fának a gyümölcséből, mert megtette. A halál azóta az emberi történelem megváltoztathatatlan része. Az élet továbbadásával az ember utódainak a halált is átörökíti. „Ahogyan egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett” (Rm 5:12).

Az élet átörökítésével együtt nem csak a halált, hanem a bűnre hajló természetet is továbbadjuk utódainknak. Mint ahogy mi sem vagyunk bűntelenek, ők sem lesznek azok. Azt lehetne mondani, hogy saját bűnük alapján is megérdemlik majd a halált, mint ahogyan mi is. Nem okolhatjuk már az első emberpárt. Az elvégezett dolog, hogy az emberek meghaljanak, és utána következik az ítélet, - mindenkire vonatkozik (Zsid 9:27). Én is meg fogok halni és engem is meg fog ítélni Isten. Az ember önmagán ebben a helyzetben nem tud segíteni. Az első emberpárt, Ádámot és Évát még a bűnük után is Isten vette pártfogásába. De ekkor a halál csak haladékot kapott. Biztos bekövetkezése viszont nem maradt el.

Mi akik újjászülettünk, bűneink bocsánata után új életet kaptunk Istentől, már a „halálnak halálát”, vagyis a halál dupla jellegét teljes joggal csak azokra érthetjük, (nem örömmel) akik megtéretlenül mennek el a földi életből az örökkévalóságba (Jud 12). A Jelenések könyve, amikor az utolsó ítélet alkalmával a szenteket említi, nekik már nem árt ez a második halál (Jel 20:6). Ők a földi pályájukat befejezve, átmennek a biológiai halálon, ami sem személyiségük végét nem jelenti, sem az örök büntetést nem hozza magával. Csak a földi életük végét. Ennek a halálnak méltósága van.

10.               Az öregedés nagy előjel

A hit elkíséri az embert egész földi életében. A halál közeledtével a hit aktualitása mit sem változik. Az öreg kor előre jelzi az ember számára az élete végét. A prédikátor nagyon plasztikus képet fest erről. Elsötétedik a nap világa, reszketnek a ház őrzői, támolyognak az erős férfiak, megállnak az őrlő leányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők, bezárulnak az utcára néző ajtók, elcsendesül a malom zúgása (Préd 11:8, 12:2-4). Gyengül a látásunk a hallásunk, kihullanak a fogaink, ráncosodik a bőrünk, sorvadnak az izmaink.

Meg tudjuk-e érteni az öregeket fiatalon? És készül-e egyáltalán valaki az idős korra, amikor a mi kultúránkban csak a fiatalság és az egészség az életideál? Szinte már a bálványimádás szintjén. Az idős kor mint tekintély lekerült a napirendről. Az öreg ember legfeljebb mint nyugdíjas választó polgár vagy éppen egészségügyi probléma szerepel. Pedig minden ember megöregszik, kivéve azokat, akik fiatalon halnak meg. Milyen ellentmondásos módon gondolkodunk ma: szeretne az ember sokáig élni, de örökké megmaradni fiatalnak és egészségesnek. Ez ábránd. A valóság más. Az öreg kor a testi halál természetes előszobája.

Egyes emberek lassabban öregszenek, míg mások gyorsabban. Egyes szerveink lassabban öregszenek, mások gyorsabban. A biológiai változásokra hatással vannak az örökletes tulajdonságok, az egyén korábbi sorsa is, esetleg kárt okozó szenvedélyei is. A túlzott fizikai igénybevétel is okozhat idő előtti elhasználódást. Egyes idősek panaszkodóvá válnak, mivel egészségi állapotuk kedvezőtlen, esetleg állandósult fájdalmaik vannak. Az öregedő ember mozgása lassúbbá válik. Nem olyan rugalmasak már az izmai és ízületei sem nem olyan erősek. Legtöbb esetben lassú folyamat az öregedés. Mivel sokkal kevesebb energiája van az idősnek, mint a fiatalnak, sőt lassabban is töltődnek fel a tartalékok, megtanulja ezt gazdaságosan felhasználni.

Néha az öreget az őt megillető tisztelet helyett kicsit bolondnak nézik, feledékenynek, nem egészen beszámíthatónak. Ez nagyon bántó számára, emberi méltóságát megalázó. Sok idősödő ember szellemi állapota meglepően friss, különösen ha tudatosan frissen tartja. Sok idős tanul. Megtanulja azt, amit fiatalabb korában szeretett volna, de nem volt rá lehetősége vagy ideje. Elolvassa azokat a könyveket, amelyeket a munkában eltöltött évei alatt csak szeretett volna. Figyelemmel kíséri a világ sorsát. Mivel értékelése kifinomult és rutinos, hamar képes elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől. A tapasztalat gyakran átsegíti a részletek elemzésének hiányosságain, vagy az emlékezet kihagyásain.

Ha meggondoljuk, már az öregedés puszta ténye megnöveli azoknak az esztendőknek a súlyát, amelyekben alkotóerőnk teljében vagyunk. Ezek száma nem egyenlő a végtelennel! A hitben élő idősnek viszont több ideje jut az imádkozásra, ami az egyik legfontosabb feladatává válhat. Felszabadul a mindennapok kötelezettségei alól és hordozhatja Isten színe előtt azoknak sorsát, akiknek még egyensúlyozniuk kell a rájuk háruló feladatok sokféleségében. Megteheti azt, amire még ereje van, de a puszta létével nyugalmat, békességet, krisztusi lelkületet sugározhat maga körül, sok esetben olyan módon is, hogy nem is tud róla. Boldog lehet az az idős, aki felnevelte gyermekeit, és átadta nekik a stafétabotot. Elvégezte munkáját, befejezte küldetését, és halála bekövetkeztével is rendet hagy maga után.

De nehogy azt gondoljuk, hogy a halálról csak az izráeliták gondolkodtak, a többi népek nem. Az élet utolsó szakasza az embernek az örökkévalóságra készülődés ideje, erről Seneca azt írja: „Milyen silányul szolgál minket saját testünk. Vagy a fejünkre, vagy a torkunkra, vagy a gyomrunkra panaszkodunk. Hol idegeink kínoznak, hol nátha gyötör, mégis örökkévaló terveket szövögetünk. Senki sem olyan öreg, hogy ne remélne arcátlanul még egy napot. Pedig szívünkre kellene ölelni az öregséget, mert tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. A gyümölcs akkor a legízletesebb, ha már beérett. A művekben az utolsó lapokra írjuk a legfontosabbakat. Aztán Vergiliust idézi: ’Életem, pályám, mit a sors kiszabott, befutottam.’ Azután így folytatja: és ha Isten még egy hónappal toldja meg a pályát, fogadjuk azt is örömmel.”[11]

Ha valaki az élet értelmét kutatja, rá kell jönnie, hogy magában a létezésben nem találja meg. Valami többnek kell lennie, mint ami a nap alatt van. A Prédikátor könyve pesszimista képet fest arról, hogy az ember bezárt módon él a maga világában. Valahová ki szeretne törni, de az iránnyal sincs tisztába, sőt maga a szándék sem kecsegtet sikerrel. A múltból kiolvasható törvényszerűségek nem mindig segítenek az ismeretlen jövő felé. Emiatt az emberek kisszerű vállalkozásokba fognak, amelyek kétes eredményre vezetnek, és az emberek kielégítetlenségét csak fokozzák. Pedig ahogy Curtius Rufus mondja „semmiben sem lát hiányt az, akinek semmije sincs.” 

Akkor már bölcsebb az élet apró örömeit meglátni és megragadni, azt amit Isten adott a nap alatt. Élvezze az ember munkája gyümölcsét tiszta lelkiismerettel (5:17-19). Örüljön a társának, akit Isten rendelt mellé (4:9-12). Ne törekedjen arra, ami túl nagy neki (5:11).  Ne féljen a bánattól (7:3), ne törődjön a szóbeszéddel (7:21-22). Vegye tudomásul, hogy elhatalmasodott az emberi gonoszság, amit úgy sem képes megfékezni (8:6).

A Prédikátor kereste a dolgok értelmét, és az istenfélelemben találta meg azt (Préd 12:13). Bár ezt másként fogalmazta meg, mint az életkedvtől duzzadó Példabeszédek könyve. Amaz azt mondta: van valaki, aki a dolgokat értelmes rendbe szedte, tanulj tőle bölcsességet. Legalább mire megöregszel. A Prédikátor meg azt mondja: kell, hogy legyen valaki! Az életben viszont túl sok emészthetetlen dolog van, amely valahogy nincs a helyén. Ez a könyv kétségbeesetten kutat Isten után. Kényszerűen állítja, hogy Istennek pedig lennie kell.

Ha a társadalomból vagy az egyén sorsából hiányzik az Isten, az élet félelmetesen jelentőség nélkülivé, üressé válik. Minden hiábavaló, még akkor is, ha mai mértékkel mérve valaki birtokolja mindazt, amire vágynak az emberek. Gazdagság, hírnév, önmaga kibontakoztatása, felhalmozott tudás, kiművelt képesség, a társadalom megbecsülése, stb. Nem is beszélve a különleges élmények átéléséről, az érzéki örömök hajszolásáról, mind nagy űrt hagy maga után. A Prédikátor könyvének egyik legnagyobb üzenete, hogy Isten nagy tud lenni, mint hiány. Semmi sem pótolja őt. Sem itt, sem a másvilágon!

11.               Isten kegyelme és igazságossága a halálban

A bűn valóság. A bűn következtében tehát a halál is az. A megtérés is a „kézzelfogható”, látható, tapasztalható, a racionalitás világába tartozik. Az örök élet reménysége is valóság. Itt nincs helye költészetnek, absztrakcióknak, nyelvi bűvészkedésnek. A nyers valósággal találkozik az ember a halálban, de a legnagyobb tényleges győzelemmel is, amit az Úr Jézus aratott a halál felett.

Ha az élet profanizálódik, vagyis az emelkedettségnek, a szentségnek, hogy ne mondjam Istennek nincs már helye benne, akkor félő, hogy ilyenné válik a halálában is az ember. Ha viszont meggondoljuk hogyan haltak meg a pátriárkák, Ábrahám, Jákób, Mózes, betelve az élettel, látnunk kellene, hogy ők tanítanak igazán meghalni minket is. Az életünk vége is része az életünknek. Az életünk utolsó napjai is azok. Méltósága van az ember születésének, az életének, a munkájának, de a betegségének, a leépülésének, sőt a még a halálának is. Az élet ugyan folyamat, de mégiscsak egységes egész. Így tekinti Isten is. A szentek halálában van valami megfoghatatlan ünnepélyesség. A kegyelem elkíséri az embert fiatalságától öreg koráig, sőt halálában is ott van.

A gyász mint természetes emberi érzés, ekkor is gyász, a veszteség pedig veszteség. De van benne mégis valami titok, valami felemelő. Ha visszafelé nézünk, a szentek életének az értéke, ha előre, valamiféle beteljesülés, hiszen már „elkészült”, az élete teljessé vált, ő maga - ahova törekedett, -  megérkezik.  Annak ellenére, hogy Isten kegyelme együtt jelenik meg haragjával mind az ember életében, mind pedig a halálában. Isten bíró marad kegyelme ellenére, és kegyelmi tette éppen nem bírói státuszának helyére lép, hanem mint bíró kegyelmes a halálban, sőt a halál után is szentjei felé. Ez a leghatalmasabb evangélium! Mert nincs fellebbviteli bíróság, Isten döntése végleges és érvényes, méghozzá örökre.

Isten haragja ekkor is működik, sőt idővel döntően és végérvényesen hatékonnyá válik majd a harag napján a gonoszok felé (Rm 2:5). Ha eltekintenénk Isten bűnt gyűlölő tulajdonságától, ez kiegyezés lenne a sátán gyilkos erőivel. Egyet jelentene azzal, hogy világ a végtelenségig foroghatna Vörösmarty szavaival élve: a keserű levében.[12]

Tulajdonképpen Isten az ő minden értelmet felülhaladó szeretetét (Fil 4:8) éppen abban mutatta meg, hogy Fiában az Úr Jézus Krisztusban a legnagyobb nyomorúságunkat is vállalta, sorsközösséget vállalt velünk a halálunkban. A halál az a tény, amely meghaladja az emberi lehetőségek határait. Egyedül Isten illetékes lezárni az ember életét. Jézus mint ember halt meg. Befejezett élet után halt meg. Készült a halálra. Fájdalmak között halt meg. Ártatlanul halt meg. Imádkozva halt meg. Ebben is példát adott nekünk embereknek.

A Fiú egész élete, szolgálata, kereszthalála a megváltás „technikai” mikéntje titok előttünk. Isten szabadságban szereti az embert. Az Úr Jézus kereszthalála nem valamiféle járulékos része az ő szolgálatának, hanem éppen hogy a középpontja. A kereszten Isten önmagát kiüresítő, önátadó szeretete a legteljesebb radikalitással itt valósult meg. A kereszthalál Isten felülmúlhatatlan önmeghatározása. A kereszten nyilvánult meg Istennek saját ígéreteihez való feltétlen hűsége. A kereszten együtt van az igazság és a szeretet, Istennek a bűnös felé elégtételt kívánó igazságossága és egyben megengesztelődő irgalma. Az ördögöt, a sötétséget, a bűnt, a hazugságot, a halált, Krisztus világosságának, igazságának, kegyelmének, jóságának erői tolják félre. Egyszóval a kárhozatot. Mivel Isten szabad, szenvedése is szabad. Teremtményeivel ellentétben nem bűnei következményeként szenvedett és halt meg, hanem szeretetének túláradása következtében. Azzal, hogy a halál megölte őt, Ő ölte meg a halált.[13]

A láthatatlan Isten távollétében és elrejtettségében már magában van valami fenyegető. Felsejlik az, hogy az ember lázadása ellenére ő a világ Ura maradt. Mint Teremtőnek, a világ abszolút értelemben tulajdonosának és bírájának joga van a bűnösök megbüntetésére. A bűnösök ki vannak szolgáltatva a halálnak, mégpedig az örök halálnak. Ettől szabadított meg a Fiú azzal, hogy ezt ő önként magára vállalta. A kereszten az Isten Fia elszenvedte a bűnösök sorsát. Halálában minden ember felismerheti saját halálát. Feltámadása feltárta egy új élet reményét, ami számunkra a halálból való feltámadásunk után válik teljessé. Ez az örökélet.

Mi emberek lehetőséget, sőt meghívást kaptunk az Isten jövőjéből való részesedésre. Az út szabad a halál utáni örökélet felé, a választás a mienk. Isten ugyan kozmikus hatalomként áll előttünk a Bibliában, de egészen személyessé sőt gyengéddé is válik amikor megszólít minket és felkínálja kegyelmét, meghív az általa elkészített üdvösségre.

Az üdvösség elfogadása nem hozza magával azt, hogy a földi élet állomásait átugorva azonnal a mennybe kerülünk. A bűn hatalmától szabad, megváltott életünket nem az életünk fölött vagy mellett éljük, hanem éppen benne (Ef 2:10). Megváltott voltunk nem ment meg még az ördög újabb és újabb támadásaitól sem. De az Úr Jézus nem csak meghalt a bűneinkért, hanem fel is támadt, él, sőt társul szegődik mellénk egész földi életünk idejére.

Míg a pogányok úgy vélték, hogy a történelmet (és benne saját életüket) a sors bizonytalan hatalma irányítja, addig az első hívők tudták, hogy Isten gondviselése kormányoz mindent. Sőt nevelő célzatú eseményeket is megenged, de mindez azt a célt szolgálja, hogy dicsőségében részesíthesse azokat, akikre korábban ugyan a kárhozat várt, de megváltotta és üdvösséggel ajándékozta meg őket.

Sőt a Fiú által Isten jövője már jelen akar lenni a világban. Isten jelenléte betölti az eget és a földet (Jer 23:24). Számára minden múltbeli dolog ugyanúgy jelen van, mint ami ezután fog bekövetkezni. Innen érthető az, hogy a megváltottak végső sorsáról úgy szól az Írás, mintha már befejezett tény volna. Noha most még csak folyamatában van és nem is a mennyben, hanem itt a földön. Életminőségüket tekintve azonban ugyanarról az életről van szó. Ezért nem csak követelmény, hanem természetes mozgástere is a hívőnek az életszentség. Méghozzá nem a magából való, hanem az Istenből való szentség. Hiszen ez lesz örök sorsa a mennyben is. Mindezt nem ő termeli ki magából, hanem Isten ajándéka számára. De főleg annak, aki fiatalon tér meg, végig kell járnia földi élet útját. Megszentelődése szabad döntéseinek sorozatában valósul meg. A benne is meglévő hajlamok, késztetések, vágyak, többé vagy kevésbé erős kényszerítő erejének ellenében.

Az Úr Jézus azt mondta főpapi imájában az Atyának: „kijelentetem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál tőled van, mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Én őértük könyörgök, nem a világért könyörgök. Szenteld meg őket az igazsággal, a te Igéd igazság.” (Jn 17:6-9,  17).

12.               A kinyilatkoztatás = meghívás az életszentségre

A Krisztustól jövő üzenet ad választ az emberi létezésből fakadó örök kérdésekre. Ezek a válaszok általában kinyilatkoztatási eseményekben hangzanak el. A kijelentés embereknek szól, de nem az emberek mondják önmaguknak. Ezek az igazságok maguk teremtik meg a befogadásuk szituációját is. Mózesnek le kellett vennie a saruját mielőtt a kijelentés szent területére lépett volna. Azonban semmiféle új kijelentés nem múlhatja felül a Krisztusban megkapott végleges isteni szót.

A kinyilatkoztatás megértése igényli, sőt meghaladja szellemi képességeinket. Igényli, használja, de nem építi le, nem teszi tönkre, el sem tekint tőlük. Értelmünket a kinyilatkoztatás megragadása által nem lefelé, hanem felfelé ható erők mozgatják meg. Tehát a felfogóképességünk nem torzul, hanem meghaladja önmagát. De ez a képesség nem nullázódik le, nem cserélődik ki, hanem inkább kibővül. Az a valóság amire rálát, a felismerés előtt is ott volt. A megértés csak felismeri őket. Megragadásának alfája az Isten akaratára fókuszálni akaró engedelmességre törekvő hívő intelligencia, és eredménye az életszentség.

Újabb időkben Otto Rudolf német teológus Das Heilige c. könyvében[14] vetette fel azt a kérdést: mit jelent egyáltalán a szentség? Intelligenciájával föl tudja-e fogni az ember? Az ember mire rendeltetett, gyalázatra és pusztulásra vagy életre és szentségre? Ha Isten szent, akkor ez mit jelent? Megismerhető-e egyáltalán az Isten, vagy nem? Erre az ő válasza az volt, hogy ez nem a tudományos tapasztalat vagy a mérhető valóság tárgykörébe tartozik. Csak az önátadás és a részesedés aktusában ragadható meg.

A szent fogalma szöges ellentétben áll minden tisztátalannal, a világiassággal, a profanitással vagy a gyalázatossal. A szent és a tisztátalan kizárja egymást. Az egyik az élet a másik a halál oldalán áll. A szent az emberre félelmetes, és megrendítő hatással van, de ugyanakkor felemelő és vonzó is. Az ember mint teremtmény amikor a szent Istennel találkozik, beleremeg, de meg is tisztul. Sőt alázatos, de ujjongásig emelkedő hála születik meg benne Isten felsége felé. Tremendum – félelmetes, távolságot betartó tisztelet, és adoratio – hódolat, hála és imádat.

Tisztátalan mindaz ami erkölcstelen, de egyben van benne valami démonikus is. Mégpedig nem abban az értelemben, hogy ez a démoni az embertől függetlenül lenne, hanem az ember maga démonizálódik. Elszakad létalapjától, sőt szembefordul azzal. Az ember akkor válik démonikussá, amikor a végest akarja végtelen szintjére emelni, a töredékest abszolutizálja. Önmagát akarja normává változtatni. Ennek a hiú törekvésnek a megtagadása a megtérés, a normális válasz Istennek a Krisztusban nekünk adott váltsághalálára. A válasz önként és szívből jön, és van ebben is valami totális.

E válasz által leszünk képesek megszentelődni. A szent idők, szent cselekedetek és szent népek nem önmagukban szentek, hanem csak azért szentek, mert megtagadva önmagukban az aljasat az istenire irányulnak és vele betelve rá mutatnak. Ha önmagukat teszik szentté, egyből démonivá válnak. Ekkor is „szentek”, de szentségük istenellenes. Ha egy nép úgy tekint önmagára mint szentre, helyesen jár el, ha hordozója Isten szentségének. De súlyosan téved, amennyiben önmagából eredően tekinti magát szentnek. Hogy a kérdés milyen ősi, Kórénak a Mózes elleni lázadása mutatja. „Az egész közösség önmagában (minden további nélkül) szent” (Nm 16:3) – állítja Kóré. Tehát anélkül, hogy az Isten kegyelmi aktusa emelné fel a szentség állapotába.

A „szent” megragadására alkalmas az értelem is, de vannak más csatornái is az emberi felfogóképességnek. Nem véletlen, hogy a szakrális zene, a képzőművészet ihletett és tiszta formái az ember olyan mély rétegeit érik el és érintik, sőt változtatják meg, tisztítják meg, békéltetik meg, vigasztalják meg, amelyet a szó sohasem képes elérni. Ezek a valóságok túlmutatnak az emberi megismerő képesség határain. Persze ugyanezek megnyílhatnak a tisztátalan, a démonikus előtt is. Ez esetben a hatások erőteljesen rombolóvá, szentségtelenné válnak.

A „szent” megtapasztalása az embert létének legmélyéig és létezésének minden ízében áthatja, megrezzenti a létezés valamennyi húrját. Mint ahogy a halállal, Istennel magával sem tudunk távolságot tartó megfigyelőként találkozni. Isten egész, teljes létünkkel szembeni igénnyel lép fel. A „szentet” megtapasztalták a tanítványok a Mester puszta jelenlétében is. A szentség és az élet összetartoznak. Élni annyit jelent, mint bekapcsolódni Isten éltető erőterébe. Ez egyedül a Szentlélek által lehetséges. A szentség „megdicsőíti” az embert. A héberben כבד – kábód dicsőséget, mennyei sugárzású fényt jelent, de hatalmi súlyt is[15]. A szent élet súlypontja átkerül az időlegesről az örökkévalóra. Ez nem gyengíti, hanem inkább megnöveli a földi életünk jelentőségét. Hiszen mindannak amit teszünk, örökkévaló következménye, súlya van.

Azonban az Isten megtapasztalása utáni sóvárgás rendkívül egoista is lehet. Ha az istenélmény a személyes üdvtapasztalat vagy a jólét, az örömszerzés szintjére süllyed, szükségképpen a semmire sem kötelező és ellenőrizhetetlen élmény kegyesség zsákutcájába torkollik. Ez a „szentség” életellenes. A hit tapasztalásában az elsőség mindig az Írást illeti, és sohasem tehetjük a tapasztalatot abszolúttá, még kevésbe a kinyilatkoztatás mértékévé. Mert szent élet csak jó teológiai alapállásból fakadhat. Hogy ha a teológiai alap bizonytalan, azt a kegyes szorongása, bizonytalansága, vagy ellenhatásaként a túlzott magabiztossága (ami a belső bizonytalanság takarója) jelzi. De nem jellemzi az a békesség, amely az Isten által felkínált és elfogadott kegyelmi állapot jellemzője.

Mert a szentség élményét kikényszeríteni nem lehet. A véges nem kényszerítheti a végtelent. Az ember nem kényszerítheti Istent semmire. Ha akár az őszinte kegyesség, akár az erkölcsi engedelmesség vagy a tudományos tisztesség kényszeríthetné Isten Lelkét, hogy „szálljon le ránk”, és szenteljen meg minket, akkor ez nem lenne több mint beképzelés. A megragadottság felülről származik és maga Isten a kezdeményezője. Az ember csupán elfogadója. Ahogy Luther mondja, a hit csupán válasz Isten kezdeményezésére. Elfogadás, és semmi más, csupán elfogadás! A végső elszámolás, az utolsó ítélet alkalmával csak az nem pusztul el ami, illetve aki szent (Zsid 12:29). A szentség Istené. Mi nem tudunk szentséget adni önmagunknak, mint ahogy életet sem. Ha minket megszentel, ez az ő adománya. Isten a bűnösökből formál szenteket. Ez nem a farizeusok beképzeltsége, hanem a kegyelmet nyert bűnösök folyamatos, sőt örök kegyelmi állapota.

De miért vette le a modern, sőt a posztmodern ember is a napirendről a szentséget, mint programot, mint életideált? Az úgynevezett álszentek miatt? Igaz, hogy irodalmi formában a felvilágosodás óta gúny tárgyává lettek a szenteskedők. De az ilyenekből viszonylag midig kevés volt. Ez nem indokolta volna. Nem azért, mert a szentség fogalmát hidegnek, üresnek, mozdulatlannak, unalmasnak véljük? A szent, ha tiszteletre méltó is, de nem vonzó. A szent a „beérkezett”. Aki szent, már nem e világra való. Csak arra vár, hogy megtörténjen a kanonizációja.

Honnan ez a téveszme? Mert sem a Bibliában sem a távoli vagy közelmúltban élt szenteknél nem találkozunk ezzel a torzult formával. A szentség éppen nem beérkezettség, hanem úton levés, küzdelem, rátermettség, és persze a menny felől egy nagy vonzás. Dávid élete nagyon is mozgalmas volt, és még csak nem is hibátlan. „Szent” Péter és „szent” Pál hatalmas munkabírással és nagy odaszántsággal rendelkeztek. De egyik se maga körül forgolódott, és a legtávolabb állt tőlük önnön „szentségükben” gyönyörködni. Tették a dolgukat, de azt derekasan. Szent Ágoston küzdött és megküzdött a bűneivel, majd a saját tévelygésével is, végül a tévtanítókkal. Huszonharmadik János pápa egy tündéri humorú és okos öreg bácsi volt, aki a hatalmas és mozdulatlan egyházát mozdította ki mozdulatlanságából azzal, hogy kinyitotta az ablakot és az ajtókat, hadd jöjjön be a friss levegő.  Jött is, a kritika is. De ő a helyén maradt. Folytathatom a sort. Apor Vilmos győri megyéspüspök, hogy az asszonyok, lányok becsületét mentse, odaállt az orosz katona elé, és életével fizetett. De egyben megmutatta, hogy mennyit ér egy emberi lény erkölcsi tisztasága.

Vajon az élet Urától a szent Istentől jönne a szentség merevgörcse és savanyú szaga? A szentség a világ egészsége, de egyben duzzadó alkotásvágy, életerőket mozgat meg bennünk, okos kíváncsiságot, tapintatos együttérzést és puha jóakaratot hoz magával, amivel nem akarjuk leuralni a másikat. Bizakodást nyújt akkor is, amikor ennek minden ellene mond. A szentség nem innen tör a menny felé, hanem éppen fordítva, a mennyei csordul le a földre. A szentség élni való élet, amely örök.

13.               A halál lényege

 Akkor tehát hol van a halál és az elmúlás lényege? A szentségtelenségben, a bűnben. Halál, hol a te fullánkod? – kérdezte az apostol. „Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be ami meg van írva: teljes a diadal a halál fölött. Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki diadalát adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:54-57). Vagyis a megszentelő kegyelem által. A szentség az egész világ és benne az egyén egészséges létezési módja.

A halál az ember lázadása és engedetlensége következtében jött be ebbe a világba (Gn 3:17-19). Minden emberre elhatott, minden ember sorsává vált. Meghal a szegény is, a gazdag is, a beteg is, az egészséges is, sőt a még hívő is, de a hitetlen is. Egy temetőbe kerülnek valamennyien. Nem a temető megszentelt földje és nem a temetés pontosan elvégzett liturgiája segít a halál feletti győzelemben. A halál felett egy valaki diadalmaskodott: az Úr Jézus Krisztus, az élő Isten szent Fia.

Az emberek nagy része nem érzékeli a bűn és a halál közötti összefüggést. A bűn mintha az élet kiteljesedésének az ígéretét nyújtaná. Ha valaki vágyik arra, és tesz is azért amitől az életet teljesebbnek, gazdagabbnak reméli, magától értetődőnek gondolja ezt a törekvését. Ha valaki eközben önzővé, erőszakossá, gátlástalanná, az élet élvezetére törekvővé válik, még ezt sem bűnösnek, hanem csupán rátermettnek, esetleg sikeresnek látják az emberek. A siker érdekében elkövetett apróbb-nagyobb szabálytalanságok bocsánatos bűnnek számítanak. Olykor a szelídek, az igazságra törekvők, az alázatosak a sajnálni valóan naiv és nem egészen életrevaló emberek benyomását keltik.

Nem válik azonnal nyilvánvalóvá, hogy az önző elmagányosodik már itt e földön, miközben fájdalmas sebeket osztogat maga körül. Az erőszakost tönkreteszi egy nálánál is erőszakosabb. A gátlástalanul megszerzett javak előbb-utóbb elfogynak, de egyébként üresen hagyják az ember lelkét. Az élet élvezetének hajszolása kiégéshez vezet. A harácsoló mindent elér, amit nem érdemes. De ha nem volna semmi problémája annak, aki nem törődik Isten törvényével, azt a valakit is számon kéri majd Isten az ítélet napján, és mi lesz az örök sorsa?

Az emberek mindig igyekeztek elhessegetni maguktól a rossz tettek rossz következményének tudatát. Babilon városának egyik felében táncoltak, amikor már a város másik fele égett.[16] Rómában ugyanez volt a helyzet, amikor a vandálok kifosztották. Ebben a vonatkozásban mára semmi nem változott. A szórakoztatóipar gondoskodik arról, hogy az élet és halál alapkérdéseivel ne sokat foglalkozzon a nézőközönséggé váló emberiség.

Azokon, akik Krisztus által újjászülettek, megszűnik a bűnnek és a halálnak a hatalma. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy megszűnik a bűn csábító és ellenállhatatlanul sodró ereje. Bár még ők is testben élnek itt ezen a földön, de Isten kegyelmében élnek. Ez a kegyelem elkezd dolgozni bennük, átformálja őket. Kicsinyes, önző, sértődékeny, önigaz, gyűlölködő természetük helyet a Szentlélek által kiformálódik bennük az a természet, amely méltó az örök megmaradásra. Szent élet nélkül senki nem láthatja meg az Urat (Zsid 12:14). Az újjászületett emberek kívánják az Isten szerint való életet, szeretnek imádkozni, Isten igéjében elmélyülni. Vágyódnak lelkük tisztaságára, örömöt okoz nekik, ha másokon segíthetnek. Úgy akarnak élni, hogy az hasznos legyen Isten és emberek számára. Ahogyan Jézus élt.

Az erkölcsi halál az igazán veszélyes. A lelki és erkölcsi halál ott terjed ma is, ahol a bűnnek nem állnak ellent. Előbb a bűn jut uralomra, azután ez teljességre jutva halált nemz (Jak 1:15). Ezért kezdi Isten előbb a bűn kérdésének megoldásával életünk megváltoztatását. Bocsánatot kapunk bűneinkre. Pontosan akkor, amikor kétségbeesetten nézünk szembe pusztító erejével. Ráébredünk, hogy tehetetlenek vagyunk hatalmával szemben, és segítségért kiáltunk a menny felé a bűnből való szabadulásunk érdekében.

Azután elkezdődik a harc bennünk a bűnnel szemben. Isten biztos diadalt ígér a bűn fölött a mi Urunk Jézus Krisztus segítsége által. Ez egyben diadal a bűn következménye: a kárhozat fölött is. Isten ígérete az örök és boldog élet, minden ember számára, aki elfogadja az ő kegyelmét. A kegyelem hatásának legbiztosabb jele az, amikor annak gyümölcsei megmutatkoznak az életünkben. A kegyelem gyümölcse élet-ízű. Méghozzá örök-élet-ízű. Türelem, alázat, jóság, hűség, mértékletesség, irgalmasság, igazságosság (Gal 5:22).

Hogy mit jelent az erkölcsi halál, ezzel kapcsolatban nem akarok a részletekbe menően példákkal előhozakodni, mert homoszexualitással, pedofiliával, természet ellen elkövetett bűnökkel, gyilkos háborúkkal terhelt korunkban erre úgy vélem semmi szükség.

Innen van az a komoly figyelmeztetése az apostolnak, hogy ha test szerint élünk, meg kell halnunk (Rm 8:13). Ez a halál nem a testi halálunkat jelenti, amely a hívőknek is sorsa. Azt érti ezen Pál, hogy ha az ember Istennel szemben ellenséges, nem tudja és nem is akarja magát alávetni Isten törvényének, nem lehet kedves Isten előtt. Ebbe viszont belehal, belepusztul (Rm 8:8-8). Ezért kell „megöldökölni” (u.o. 13.v.) a test cselekedeteit. Az eredménye: istengyermekség, Krisztus örököstársai leszünk, magának Isten örököseivé válunk (u.o.17. v.).

Ez nem egy illúzió, nem egy beképzelés, hanem tényleges „halál”. Aki például lopni szokott, elkezd dolgozni (Ef 4:28), aki részeges volt, józan életet kezd élni, aki fajtalankodott, megtisztul, aki nyerészkedett, adakozóvá válik Jézus Krisztus nevében Isten Lelke által (1Kor 6:9-11). Eggyé válik az érte meghaló Krisztussal, és „feltámadása” által egy másik természet jön létre benne (Rm 6:5-11).

Augustinus nagyon erkölcstelen életet élt megtérése előtt. Megtérése után egy nőszemély, akivel korábban parázna életet folytatott, futva kiáltott utána az utcán: „Augustinus, nem ismersz meg? én vagyok!”. Augustinus erre azt felelte, hogy jó-jó, „de én már nem én vagyok!”

14.               Jézus és a halál

Mint mondtuk, Úr Jézus közösséget vállalt velünk a halálban is. „Én Istenem, én Istenem mért hagytál el engemet?” – hangzott a kereszten. Ki tudhatja, hogy mi történik a halálban? Aki még él, az még a halálon innen van, nem lehet semmiféle tapasztalata róla. A Biblia szerint a bűn legsúlyosabb büntetése a halál. Feláldoztatása előtti utolsó napon maga Jézus is rettegésben és gyötrődésben volt a Gecsemáné kertjében. Nincs igazuk azoknak, akik akár hitetlenül, akár felettébb nagy hitük alapján lekicsinylik a halált. Legjobb esetben mi emberek míg élünk, közömbösek vagyunk vele szemben, mintha sohasem következnék be. De erre csak addig gondolhat így az ember, míg minden várakozással ellentétben mégiscsak bekövetkezik.

Az ember a halálban képes megismerni legmélyebben Isten haragját, hiszen a halál a „bűn gyümölcse”. Ha csak már az előszele is megérint, félelem támad bennünk. A halál véget vet a földi életünknek. Véget vet a terveinknek. Befejezi vagy félbeszakítja mindennapi tevékenységünket. Lehetetlenné teszi, hogy elrendezzük azokat a rendezetlenségeinket, amelyeket nem rendeztünk el, vagy bepótoljuk azt, amit elmulasztottunk. A halál elszakít szeretteinktől is, és kiszámíthatatlan módon és időpontban érkezhet. Félelemmel tölthet el az a tudat, hogy meg kell állnunk az igazságos Bíró ítélőszéke előtt. Képtelenek vagyunk előzetes tapasztalatokat szerezni a halálról, ezért a bizonytalanság érzése gyötör vele kapcsolatban.

A Gecsemáné kertben Jézus is megismerte a halálfélelmet. Beleremegett. Azért tusakodott, hogy nem kímélné-e meg Isten ettől a szörnyűségtől. Ez azonban nem következett be, vállalnia kellett a halált, mint bármelyikünknek, akik e földre születtünk. Tudjuk, hogy Jézusnak a bűn felett kimondott ítélettel is szembesülnie kellett. „Isten haragját” kellett elszenvednie (Gal 3:13). Alig tudjuk felmérni, hogy ez mit jelentett neki. Ebben különbözött Jézus halála azokétól, aki „az Úrban halnak meg (Jel 14:13).

Nagy titokkal állunk szembe, amikor meg akarjuk érteni, hogy a Szent bűnössé lett. Levehetjük saruinkat, ha Jézus halálára gondolunk - mint Mózes tette a csipkebokor előtt. Az istenek halhatatlanok, ezt minden pogány tudta. Az Úr Jézus fölötte volt az emberi lét korlátainak. Isten Úr egyedül a halál felett, ezt Izráel gyülekezete mindig is tudta. Jézus isteni személy: „valóságos Isten a valóságos Istentől” – mondja az apostoli hitvallás, mégis meghalt. Méghozzá mint egy bűnöző. Aki ott állt a kereszt alatt, láthatta, ahogyan agonizál, és hogyan ér ez is véget.

Ebben a korban minden haldokoló zsidó a 22. zsoltár szavaival búcsúzott az élettől: „Én Istenem, én Istenem mért hagytál el engemet?”. Jézus ugyanezt az imát mondta. Az ő ajkán ráadásul igaz is volt: elhagyta őt az Isten. „Átokká lett érettünk, amint meg van írva átkozott az, aki fán függ” (Gal 3:13-15).

Hogy a mi halálunk milyen lesz, azt mi nem tudhatjuk előre. Egyedül az érettünk meghalt Úr Jézus Krisztusban reménykedhetünk, aki érettünk megkóstolta a halált. Ő mondta ugyanis: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:1). Ilyen békességessé azonban csak a szentek, az igazak, és az egyszerű hívők halála válik.

Isten nem engedte meg, hogy az ember rendelkezzen az életével vagy a halálával. Némelyek úgy vélik, hogy saját jogon dönthetnek róla. A Biblia szerint azonban nincs kegyes eutanázia, sem megengedhető magzatelhajtás. Azoknak akik igazán megtértek, ez nem is kérdés többé, hiszen életüket átadták Istennek (Rm 6.f.). A kormányzás többé nem az ő dolguk. Lehet, hogy szeretnének már elmenni az örökkévaló hazába, mint Pál apostol (Fil 1:21-24), mert elfáradtak. De tudják, hogy ennek az ideje, nem az ő kompetenciájuk, hanem Istené. Isten nem csak mindenható, hanem mindentudó, és elég bölcs annak az eldöntésére, hogy mikor van ennek az ideje. És amikor majd eljön ez a pillanat, akkor sem lesz szeretetlen.

Mert nem a halálé az utolsó szó, mint ahogy az Úr Jézusnál sem. „Nincs itt, mert feltámadt. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt.” (Mt 28:1-6). Az Úr Jézus halálát és feltámadását úgy értelmezték a tanítványok, mint egy és ugyanazon esemény két oldalát. Az Úr Jézus halála és feltámadása egyaránt „az Írások szerint” történt. Mindekét eseményben maga Isten cselekedett. Mindekét eseménynek döntő jelentősége van az emberiség számára, mégpedig mind az üdvözülők, mind az elkárhozók számára. A feltámadás azt jelentette a tanítványoknak, de nekünk is, hogy Jézus nem a múlté, hanem él, jelenvaló, és műve folytatódik, sőt övé a jövő. Egyedül övé a jövő!

Feltámadásával Isten Jézust a világ Uraként magasztalta fel. Azt a Jézust, akit az emberek fára szegezve megöltek. Azt a Jézust, aki engedte magát megöletni. Azt a Jézust, aki önként vállalta azt, hogy Isten Bárányává, engesztelő áldozattá legyen a világ bűneiért. Minden ember minden bűnéért. Meghalt mint igaz a nem igazakért (1Pét 3:18). Halála és feltámadása fordulópont az emberiség történelmében. A bűn miatt nem kell többé rettegni, a félelem áldozatait bemutatni. Az ő keresztáldozata egyszersmindenkorra megtisztítja a lelkiismeretet, és megszenteli azok életet, akik odajárulnak az ő keresztjéhez, amely immár Isten kegyelmének királyi trónusává vált (Zsid 4:16).

Az Úr Jézus feltámadása jelenti egyben minden más hatalom trónfosztását is. A pillanatnyilag akkor uralmon lévő római birodalomtól, – amelyik Jézusról még semmit sem tudott, – a jeruzsálemi templom és vallás vezetőinek hatalmán át a mi korunk hatalmasságáig. Jelenti egyben az erőszakos földi uralmak ítéletét. Nem e világ szerint való elképzeléseket, hanem az Úr Jézusét ítélte Isten felmagasztalásra méltónak. Az Úr Jézusé a győzelem. Halála pedig éppen nem vereség, hanem diadal. Győzött a Juda törzséből való Oroszlán (Jel 5:5). A menny már ünnepel. A sátán végképp elbukott. Az emberiség meg van mentve. Bárki jöhet Isten kegyelmi trónusához személyválogatás nélkül, Isten mindenkit elfogad. Jöhet mindenki úgy ahogy van, bűnösen is. Nincs többé ellenünk szóló kézírás! Csak idő kérdése, és mindez nyilvánvalóvá válik majd az emberi történelem végén.

Húsvét eseménye nélkül nem lenne Újszövetség. A rég megszokott ciklikusan visszatérő időszakok szerint ismétlődtek volna az emberi történelem eseményei egészen a végig. Izráel újra és újra reményt kapott a megtérésre. Isten újra és újra megszólította a próféták által. Az Úr kemény szavakat mondott ugyan, de mindig készenlétben tartotta irgalmát a megtérésre. A prófétákat azonban megölték. Amikor a próféták elbuktak, szaporodtak a mártírok. A dolgok menete mégis megmaradt.

Jézus feltámadása azonban áttörte ezt a reménytelenül folytatódó eseménysort. Feltámadása hitelesítette Isten küldötteit a prófétákat is, Isten szemében egyik sem bukott el. A feltámadás óta másként gondolunk az elhunyt szentekre. Ők tanúságot tettek Istenről. Elvégezték, amit Isten rájuk bízott, és bementek a vigasztalás helyére, várják a teljes diadal meghirdetését, amit a Jelenések könyve elénk rajzol.

Bár győzött az Úr, de a dolgok még mindig várakozásban vannak. Ez a várakozás azonban egészen más várakozás, mint volt a feltámadás előtt. A feltámadás óta Isten győzelme bizonyított tény. Azoknak van igazuk, akik Isten oldalán állnak. Akik nem e világ, hanem Isten mellett tették le voksukat. Akik Isten oltárán áldozattá váltak, azoknak áldozata a győzelmük jele is egyben. Így haltak meg sok ezren húsvét után zsidók és pogányok az evangélium rohamos terjedése és a nyomában keletkező üldözések idején. A világ megérezte Krisztusban halálos ellenségét, és harcolt ellene.

Azonban senkit ne tévesszen meg ma sem a jelen, mert az Úr Jézus feltámadása megtörtént, de az egész embervilág feltámadása még várat magára. Isten azonban már nyilvánvalóvá tette, hogy kiket fog igazolni. Jézus feltámadása egyben megelőlegezett feltámadás. Megelőlegezett győzelem Jézus minden hűséges követőjének.

15.               Eljövendő  szétválasztás

„Eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az Emberfiának hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel, aki pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (Jn 5:28-29).

Valóság-e számunkra Isten ígéreteként ez az eljövendő kétirányú feltámadás? Képesek vagyunk-e a bűnről olyan módon szólni, ahogyan a Biblia szól? Felhívni embertársaink figyelmét a bűn rossz következményére és a szent élet üdvhozó örömére? Hirdetni az evangéliumot, a bűnök bocsánatát, az élet igéjét ott, ahol más az életet ígérő halálról beszél? A Biblia által hirdetett jövő nem egyszerűen a jelen végtelenített meghosszabbítása, hanem a színről-színre Isten-látás örökkévaló öröme. Létezik-e abszolút beteljesedés? Az emberlét egész ideje alatt ugyanis elkísér egyfajta hiányérzet, amelyet csak az fog megszüntetni, ha részesedünk Isten örökkévaló életéből, hiszen erre teremtettünk. Tulajdonképpen egész életünk csupán előkészület erre.

A Biblia olyan sok helyen beszél mind az örök élet el nem múló boldogságáról, mind a kárhozat borzalmairól, hogy ezt nem szükséges egyetlen vagy kevés igehelyhez kötni. A Biblia írói és kortárs olvasói megkülönbözették a példázatot az egyenes beszédtől. Mindkettőt megtaláljuk a kárhozat és a menny bemutatásánál. „Ahol az ő tüzük ki nem alszik az ő férgük meg nem romol.” (Mk 9:44). „Feltámadnak örökkévaló gyalázatra” (Dán 12:2). „Vettetnek a kénkővel tüzes tóba, amely a második halál” (Jel 20:15). „Leomlott Babilon és lett ördögök tanyája” (Jel 18:2-7). Az egyik oldalon.

Illetve a gazdag „látta Lázárt amint ott nyugodott Ábrahám kebelén” (Lk 16:22). „Akkor a jobb keze felől állókhoz így szólt, jól van jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25:23). „Láttam az új Jeruzsálemet, mint egy felékesített menyasszonyt leszállni az égből” (Jel 21:1-7). „Az élet vizének kristály tiszta folyóját” (Jel 22:1-5). „Adattak nekik fehér ruhák” (Jel 7:14-17, 19:8). A másik oldalon.

A Jelenések könyvének képei mind tartalmilag, mind hangulatilag sokat mondók és jól értelmezhetők (Jel 20:7-15, 21:7-8, 22:11-12). Azt adják tudtul, amit már a Názáreti Jézus földön járta idején is elmondott, amely megosztotta az ő hallgatóságát is (Lk 6:43-46). Vagy mellette vagy ellene kellett állást foglalni. Ennek az állásfoglalásnak az élet további szakaszára döntő jelentősége volt, és ez érik majd be a halál pillanatában. Megmutatkozik a kétféle életút végeredménye, ami vagy Istentől való elvettetés, vagy Isten általi felmagasztalás lesz.

A menny bemutatása annyi szépségről beszél, hogy szinte elfogy a szókészlete az írónak. Az aranyutcaként vagy a kapuk igazgyöngyként ábrázolása csupán azt jelzik, hogy ami a földön a legkívánatosabb, a legdrágább, az ott közönséges. Azonban nem ezek képezik a menny boldogságának okát, hanem az Isten színről-színre látása, ami az Édenben elveszett azt itt Isten majd helyreállítja. Az énekesek és a hárfások nem a szép környezetet dicsőítik, és nem a pazar körülményekért hálásak, - mint a görög költők, - hanem a trónon ülőt Megváltó munkájáért magasztalják az Istent.

Ezek a képek néha csak villanásszerűen jelennek meg, arra utalva, hogy a valóság gazdagabb lesz, mint amennyit a látnok a mennyei világba való betekintés ideje alatt egyáltalán megpillanthatott. Ugyanakkor ígéretesek, hiszen jelzik a jövő irányát. Akár képes, akár egyenes beszédről van szó, nem egy illúzióról, hanem egy valóságos világról szólnak. Még akkor is, ha meghaladják a jelenkor világának tapasztalatait.

A Biblia azonban használja speciális értelemben is a halál kifejezését. „Aki a bűnt cselekszi, az ördögtől való” (1Jn 3:8). „A halottak hallják az Emberfiának szavát, és akik meghallják, élnek” (Jn 5:25). Ez a „halál”-fogalom azonban előkerül felszólító módban is: „öldököljétek meg tagjaitokban, amik csak evilágra irányulnak” (Kol 3:5-9). Hasonló tartalmú a levetkőzés és felöltözés képe is. „Vetkőzzétek le a régi élet szerint való óembert és öltsétek magatokra Krisztust” (Ef 4:22-24). A levetkőzés azonos a megöldökléssel a felöltözés a Krisztussal való azonosulást jelenti.

Hogy számunkra a halál után bekövetkező kedvező fordulat Krisztushoz kötött, végigvonul az egész Újszövetségen. „Akié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5:12). Hogy ez nem valami beképzeltség vagy egykönnyen megszerezhető státusz, azt maga a sok felszólítás jelzi „Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogy ő élt” (1Jn 2:6). „Akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta” (1Jn 3:3). Az eljövendő dicsőségben való részesedés reménye tehát nem eredményez passzívan várakozó életmódot, hanem határozott, Istentől kijelölt céltudatosat. Mi magunk választjuk ezt, amikor választhatnánk mást is. Az igaz élet = pontosan elvégzett munka, rendbe rakott szekrény, szépen megművelt föld, ízesen megfőzött ebéd, barátságos mosoly. Ne feledjük, hogy Krisztusról nem csak ajkunkkal tehetünk bizonyságot, hanem a puszta létünkkel is.

16.               A jövő a jelen nagy kontrasztja

A mai világ és a Biblia által felvázolt kép a jövőről egy nagy kontrasztként áll előttünk. A tapasztalati világgal szemben a menny illúziónak tűnhet. Az emberek többsége annak is tekinti. Valóságalapja egyedül az isteni kinyilatkoztatásban van, semmi másban. Ha a Bibliát jól olvassuk, itt a hitnek egy más területen is meglévő sajátos jellegét láthatjuk, ami megerősíti a mennyről szóló megelőlegezett „beszámolót”. Valamit kijelent Isten, ami az éppen aktuális tapasztalatoknak ellene mond. Ha az ember hitetlenül áll ehhez az isteni kijelentéshez, vagy nem is lesz belőle semmi, vagy csak az illető marad ki belőle. De ha hittel rááll, a semmiből létrejön a valami. Végső soron majd az a másfajta új világ, ami nem hasonlít a jelenlegihez.

Ez Izráel hosszú történetében többször megismétlődött. Ábrahámnak például nem volt fiú örököse, Isten mégis azt ígérte neki, hogy annyi utódja lesz, mint a tenger partján a fövény. Aztán Ábrahám minden lehetetlenség ellenére hittel ráállt erre az isteni ígéretre, és az beteljesedett. Igaz, hogy az utódok sokaságát ő nem érte meg személyesen, de ennek az isteni ígérettel kapcsolatosan semmi jelentősége nincs. Mózesnek Isten megígérte, hogy ha elindul annak a feladatnak a végrehajtására, amivel megbízta, azon a helyen fogja őt tisztelni az egész nép, ahol elhívatás alkalmával megszólította őt Isten, a Sinai hegynél. Ennek a valószínűsége a nullával volt egyenlő. Ezt Mózes tudta legjobban, aki Egyiptomban a fáraó udvarában nevelkedett. Csak akkor lett igaz, amikor elindult Isten útmutatása nyomán, és minden újabb helyzetben hitben engedelmeskedett, és Izráel tényleg megérkezett a Sinai hegyhez.

Érdemes ezt az analógiát kiterjeszteni az eljövendő bűn nélküli mennyei világára is, amelyet Isten teremtő módon fog a jövőben megalkotni az őt szeretőknek (1Kor 2:9). A Jelenések könyvének 17.-18 fejezetei arról adnak számot, hogy az emberek szeretik ezt a világot, mármint a világiasságot, a nagy paráznát, a bűn jelképét, Babilont. Babilon itt az Isten ellen lázadó világ szimbóluma. Gazdag és büszke, erőt, biztonságot, jövőt, boldogulást ígér, és a jelen helyzetben tőle függ minden. Az isteni parancs ellenben úgy szól, hogy „fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben és ne kapjatok a rá váró csapásokból” (Jel 18:4).

A hívő vagy hittel elfogadja ezt Isten parancsaként, és engedelmeskedik neki, vagy ugyanúgy gondolkodik, mint bárki más, mert ennek a csapásnak pillanatnyilag semmi jele nincs. Sőt Babilonnal szemben áll egy maroknyi Istenhez hűséges kis csoport. Egy gazdaságilag erős, jól szervezett, hatalmas, politikailag stabil, virágzónak látszó emberi kultúr-világgal szemben a csekély számú hívők serege.

A Biblia viszont felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a látszat csal. Ez a kultúra nagyon is törékeny, és a kis hívő csapat pedig nagyon is erős, de csak azért, mert Isten oldalán ál. Amikor eljön annak az ideje, fordít egyet Isten a történelem kerekén. És ha a hívő nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra néz, akkor neki lesz igaza. Csak azért lesz igaza, mert hisz Isten szavának. Ez lesz az emberi történelem utolsó és legnagyobb fordulópontja. A hit bátorság ugyan, de nem ostobaság. A történelem annyi tanulsággal szolgált már, amelyben megmutatkozott Isten szavának megbízhatósága, hogy nem tűnik ésszerűtlennek a hívő bizalma Istennek a végidőkre vonatkozó szava iránt sem.

A dolgok ilyen megközelítésén túl adódik egy másik terület is, amely megerősíti a hitet, és ez a személyes tapasztalat. Amikor az ember elgondolkodik az élet dolgairól, a bűnös életmódról, az igazságos életmódról, az erkölcsösségről, az erkölcstelenségről, a jóindulatról és a gonosz szándékokról, stb. Merre vezet az egyik, út, merre a másik?

Ráadásul befelé, önmaga felé is felteszi ezeket a kérdéseket. Ekkor általában válságba kerül, mert a rossz nem csak a másikban, hanem benne is megvan.

„Milyen szánalmas is az ember, szenvedélyei

   oroszlánvermébe esve,

és milyen védtelen, ha szépen

   megmozdul ellene a teste...

Bennünk az értelem mennyi

   fenevadat terelget!

És milyen nyájakban bújnak bennünk

   a bégető félelmek!...

Önmaga ellen milyen védtelen,

   fegyvertelen az ember”.[17]

Ekkor keresni kezdi a kiutat, de nem találja. A halandót megérinti önnön kárhozatának félelmetes képe.

„Kásásodik a víz, kialakul a jég,

és bűneim halállá állnak össze.”[18]

Ilyenkor szokott rátalálni a kegyelem az emberre, és úgy jön ki ebből a válságból, hogy az az ember, akik kikerül belőle már nem az az ember, aki belekerült.

„Mintha eltévedt gyermek volnék,

ki sokat sírdogált magában,

de nagyot dobban a szíve hirtelen:

eszébe jut, hogy hol lakik.”[19]

Isten kegyelmét csak bűnösként élheti át az ember. Erről költőink ugyanolyan hitelesen és életteli módon szólnak, mint a zsoltárok (32., 51. Zsoltárok).

„Mikor a lelkem roskadozva vittem

csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”[20]

Ettől kezdve nehezen lehet meggyőzni arról az embert, hogy a jó rossz, és a rossz jó, és a kettőnek ugyanaz a sorsa. Vagyis visszakerül a teremtésbeli romlatlan állapotába, és már tisztán lát (Mt 13:14-17 → Jel 3:18).  Látja a két világ két különböző jövőjét. Sőt azt is, hogy az örök büntetés az ő sorsa is lehetett volna. Látja az eljövendő isteni harag és a saját bűne közti összefüggést. Az Isten megtapasztalt kegyelme és az örök élete közti összefüggést is. Ekkor már nem riasztó számára a halál sem. Ami nem megsemmisülés, hanem találkozás az örök tökéletességgel. Nem ítélet, hanem irgalom a részük, nem a rettegett sötétség, hanem az áttetsző fehérség, a fény és az élet, amely örök érvénnyel fogadja be a tiszta szívűeket. Akik nem bűntelenek, hanem bűnbánóak, nem gazdái, hanem szolgálói az igazságnak, nem a sikerben, hanem a szelídségben és gyengeségük vállalásában van az erejük.

17.               A boldog halottak

Valamikor ha valaki meghalt, azt mondták róla hogy „jobblétre szenderült”, „neki már jó”. Olyan mondatok voltak ezek, amelyek mára kikoptak a szóhasználatból. A mai ember vagy irtózik a haláltól, vagy nem vesz róla tudomást, vagy csak szorongva gondol rá. Valamikor ezek a mondatok azt jelentették, hogy az a parasztember, akit a nap égetett az eső vert, és munkáját akkor is el kellett végeznie, sőt az adót meg kellett fizetnie, ennek a parasztnak az élete tényleg sok nyomorúsággal terhes volt, és ha meghalt, mindezektől megszabadult.

De a halálfélelem akkor is ösztönös volt, az életet kevesen dobták el maguktól, sőt nem is egészen erre a társadalmi rétegre volt jellemző az öngyilkosság. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Soltvadkerten és környékén volt hazánkban a legmagasabb az öngyilkosok száma, pedig akkoriban ez a vidék volt hazánk egyik leggazdagabb területe.

A Jelenések könyve nem ilyen alapon nevezi a halottakat boldogoknak (Jel 14:13). Itt tényleg a földi élettel összefüggő fáradtságtól való megpihenésről is szó van, de egyben arról az örömről, amit az Isten készített az őt szeretőknek. Ugyanakkor nincs említés a - nyilván megbocsátott – bűnökről, sőt azok emlékéről sem. Hiszen azok Jézus keresztáldozata árán jóvá lettek téve, azokat Jézus vére befedte. A mennybe kerülő „halott” megigazult (Rm 5:1). Akik ebbe a boldog csoportba tartoznak, míg a földön éltek nem csupán kísértéseket szenvedtek el, hanem ténylegesen bűnösök is voltak, de már nem szívük szerint, mert harcoltak a bűneikkel, és ha vétkeztek, megbánták és keresték a tisztulás helyét.

Az Úr Jézus a szentek halálának egy - csak általa ismerhető - jövőbeli mozzanatáról beszélt, amikor azt mondta: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem, az én Atyámnak házában sok lakóhely van” (Jn 14:1-3). Míg az Úr Jézus az ember nyugtalanságát a halállal kapcsolatban ismerte, sőt elismerte, olyan gyengéd szavakat használt, amelyeket csak neki volt joga kimondani: „magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek”. Hogy pontosan ez mit takar, a maga teljességében csak akkor fogjuk megtudni, ha tényleg „magához vesz majd minket”. Vagyis meghalunk.

Az Úr Jézus az ő követőinek a halála utáni megjutalmazásáról többször beszélt. „Jól van jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokat bízok rád ezután, menj be a te Uradnak örömébe!” (Mt 25:21-23). Azt mondta, hogy az ő követőinek neve fel van írva a mennyben (Lk 10:20). De ez a megbecsülés már most is megvan számukra, hiszen rokonainak, anyjának, testvéreinek tekinti őket (Lk 8:21), mert hallgatják Isten beszédét és megtartják azt (Lk 11:28). Eljön azonban az idő, amikor Isten átadja nekik az országot (Lk 12:32). És akkor összegyűlnek az ő szentjei napkeletről, napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában (Lk 13:29).

Különös, hogy azok az ószövetségi időkben élt régiek, akik még csak várták Isten teljesebb ígéreteit, és azok beteljesedését (a Krisztusban), már milyen sokat tudtak az Isten által elkészített új világról. Várták „az alapokkal bíró várost, amelynek alkotója az Isten” (Zsid 11:10). Joggal kérdezhetnénk, hogy honnan tudták, hogy ez a város egyáltalán van? Honnan tudták, hogy Isten nem csak a múltban volt Istenük, hanem jelenükben is az, de a jövőjükben még inkább az lesz? Várták azt a jobb világot, amit Isten ígért, és amikor ennek nem mutatkozott semmi jele, ők mégis hűek maradtak várakozásukhoz (Zsid 11:13-16). Várták a megjutalmazást.

Ha megfigyeljük a Biblia mondatait, embereknek szóló parancsot vagy felszólítást csak erre a világkorszakra nézve találunk bennük. Bűnbánatot tartanunk, megtérnünk, igazságban járnunk tehát itt kell, a jelen életünkben. A halálunk után (de megszentelődésünk munkájában földi életünk idején is) az új világ alkotója abszolút módon maga az Isten lesz. Nem segédmunkások vagy szakemberek építik a mennyei Jeruzsálemet, hanem az a mennyből készen száll alá (Jel 21:1-2). Mint ahogy a világ teremtésében sem volt tanácsadója Istennek, nem is volt erre szüksége (És 40:12-14). Amikor az új eget és új földet megalkotja, ebben sem szorul emberi segítségre. De az egész világ részesül majd valami módon az Isten dicsőségében (Rm 8:19-23).

Azt tudjuk, hogy az Isten jó. Már itt a földön is a lélekben szegény felé barátságos, a tudatlan iránt tapintatos, a gyenge iránt finom, az idegen iránt vendégszerető, a bűnbánó felé jóságos.[21] De itt egy teljesen új világról van szó, amit Isten készít az őt szeretőknek (1Kor 2:9-10). Már az Ószövetség idején tudták, hogy teljes öröm van Istennél, az ő jobbjánál örökkévaló a gyönyörűség (Zsolt 16:11, 36:6-10). Az örömöt a bibliai kor hívői sem pusztán emberektől várták. Sem önmaguktól sem másoktól, hanem alapjában Istentől.

Fogalmunk sincs arról, hogy milyen nagy ünnepet készít Isten a célba érkezőknek. Illetve csak annak teljességéről nincs fogalmunk, mert ha ma tükör által és homályosan is, de valamennyire belelátunk az Isten által elkészített örömteli jövőbe, abba amit színről-színre, vagyis valóságosan majd csak a maga idejében látunk meg (1Kor 13:12). A hívő ember mégis „tudhatja”, hogy mi vár rá. Pál apostol szava mintha kicsit több lenne a szimpla hitnél, amikor azt mondja „tudom kinek hittem” (2Tim 1:12). Vagyis az eljövendővel kapcsolatosan – bele értve saját jövőbeli helyzetét - semmi bizonytalanság nincs benne. Az ígéret biztos, a részletek, az eljövendő világ gazdagsága előre vetül mint szívjóság, irgalom, tisztaság, és ez egyelőre elég. De mindez ígéret a jövőre nézve is. Pokol lennne a mennyország, ha ezek hiányoznának onnan.

De a testi halál elveszti félelmetes jellegét azoknál, akik „az Úrban halnak meg” (Jel 14:13). Ezt adott esetben a modern kor „prófétái”, a költők érzékeny lelkületükkel érzékelték legközvetlenebbül, sőt ki is tudták fejezni.

„Áldott légy Uram a testi halálért,

akitől élő ember el nem futhat.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!

És boldogok, kik megadták magukat

te szent akaratodnak.

A második halál nem fog fájni azoknak.”[22]

„Téged Isten dícsérlek

és hálát adok mindenért.

...

Hogy megtarthattam a hitet

és megfuthattam a kicsik futását

és futva futhatok az Érkező elé

s tán nem kell a városba mennem

a lámpásomba olajért,

                     hála legyen!”[23]

18.               Nála vannak a halálnak és pokolnak kulcsai

A Jelenések könyve kozmikus méretűként mutatja be Krisztus váltsághalálát és annak következményét is (Jel 1:18). Azt lehet mondani, hogy már a pokolban sem az ördög, hanem a Názáreti Jézus az Úr, az értünk szenvedő Bárány. Az Úr Jézus halála nem az elmúlást, hanem az életet hirdeti, hiszen feltámadt és felment a mennybe. Halála és feltámadása az Isten igazságának ára és egyben felmagasztalása. Bár csak az ember vétkezett, de a bűne nem hagyta érintetlenül a földi lét egyetlen területét sem, a mulandóság törvénye alá vettetett minden. Pál apostol naturálisabb kifejezést használ, „rothadandóság törvényének” nevezi (Rm 8:18-25).

Azt mondja róla, hogy mintha valamilyen módon „érző” vagy legalábbis érzékeny lenne az egész világ, a természet világa is, hiszen vajúdik. Nincs a helyén az sem, az ember bűne miatt. Nincs e világon olyan terület, amely mentes volna a bűn következményétől. A világ állapotát egyedül egy valaki képes helyreállítani, a győztes áldozati Bárány. Amikor János előtt felsejlett ez a titok, - mert beletekinthetett az emberiség emészthetetlen történetét tartalmazó tekercsbe, -kétségbeesett (Jel 1:17-18, 5:1-10). A vigasztalásként nem egy üres frázist kapott, hogy legyen nyugodt, a történelem rugója a fejlődés, a fejlődéssel krízisek járnak, de ezeket majd valamilyen előre nem látható módon végül kinövik a dolgok. Ő csődöt látott. Az emberi történelemnek, az emberi kultúrának a csődjét, ami pusztán halál és pusztulás.

A két világégés és az azóta is folyamatosan dúló háborúk is erről beszélnek. Ma a világ úgy tele van gyűlölettel, hogy csupán egy szikra kell, és lángba borul az egész. Ez ma nem a hívők „fanatikus víziója”, hanem a tudomány prognózisa. Hogy a legtöbb ember érdektelenül engedi el a füle mellett a figyelmeztetést, az mit sem változtat a tényen. A Biblia figyelmeztető szava, viszont minket is megtérésre hív.

Az emberiség történelme egyre inkább megoldhatatlan gazdasági és politikai problémákkal van tele. Máris hatalmas feszültségeket teremtettek a világ fejlettebb és gazdagabb, valamint szegényebb és elmaradottabb országai között. Ráadásul ez mint folyamat, szellemtörténeti oldalát tekintve még rejtélyes is, mondja a Jelenések könyve. Tapasztaljuk, hogy tele van az úgynevezett civilizált világ emészthetetlen ideológiákkal, zavaros vallási mozgalmakkal, és népek sorsát gonoszul befolyásoló történelmi léptékű eseményekkel. Világszerte tele vannak a médiák ostoba, átlátszó politikai szlogenekkel a nemzetközi segélyakciókról, az elmaradott népek felzárkóztatásáról, a globalizáció áldásáról, a jóléti rendszerváltozásról, a dübörgő gazdaságról. Eközben igazságtalan a javak elosztása, elnyomás, kizsákmányolás, értelmetlen háborúk, környezetszennyezés, természeti katasztrófák vannak mindenütt. Míg egyesek dúskálnak a javakban, mások éheznek. E gazdag földön sokan értelmetlenül szenvednek és embertelenül pusztulnak el.

A legnagyobb probléma mégis a lelkekben van. Jogos-e az a rövidtávúság, ahogy az emberek napjainkban a mának élnek? Nem olyan bűn ez valójában, amely azokat bünteti meg legnagyobb mértékben, akiknél elvész a történelmi távlat? Visszafelé ugyanúgy, mint előre. A múltból nem tanultak, a jövőt nem látják, vagy nem is akarják, ezért azt rosszul építik, és feltűnik a horizonton egész bolygónk halálának víziója is. Kölcsey és Vörösmarty még csak a nemzethalál eshetőségével vívódtak, de ma már a realitások világába tartozik ez is.

János látta, hogy sem égen, sem földön, sem föld alatt nem található olyan valaki, aki csak ránézni is tudott volna a lepecsételt könyvre, amelyben az emberi történelem, és annak kibontakozása és végső megoldása található. A tekercsnek a tartalma valamit sejtet ami lehet ígéretes, de lehet fenyegető is. Mit tartogat a jövő azoknak, aki majd benne élnek? Rejtélyes és érthetetlen, ugyanúgy mint az, ami már megtörtént. János kétségbeesett, mert gondolkodott és mérlegelt. Szeme előtt nem csak a kortársak, hanem az utódok sorsa is a próféták felelősségével jelent meg. Ki és mi fogja döntő módon meghatározni az emberek jövőjét? A Jelenések könyve oda érkezik meg, hogy a két világ, a sátán világa és Istené harcol egymással. Mind a kettő erős. Egyik sem enged. Kié lesz a győzelem? A jó mindig elbukik? Akkor van-e egyáltalán értelme jónak lenni?

A „haladás”, vagyis a tudomány és a gazdaság fejlődése hova érkezik majd meg? Megéri-e az évszázados politikai ígérgetés és erőbevetés az érte hozott áldozatot? Beváltja-e a hozzá fűzött reményeket? Mi a célja mind ezeknek? Van-e értelmük? És ha van, akkor az mi? A Jelenések könyvében szereplő számoknak jelentése van. A hatszázhatvanhat az emberi teljesítmény maximuma. Elegendő-e az emberi humánum az ember sorsával kapcsolatos kérdések megoldásához? Száz évvel ezelőtt a válasz az „igen” volt. Azóta a helyzet megváltozott. A világ kezd jövőtlenné válni.

A kétségbeesett próféta tekintete a trónuson ülőre irányult, mint a megoldás egyetlen kulcsára. A Bárány Jézus Krisztus inkarnációja, megaláztatása és szenvedése jelenik meg előtte, ami aztán „Oroszlánná” változik, ami a legnagyobb hatalom szimbóluma. A hét szarv azt jelenti, hogy minden hatalom az övé. A hét szem a mindentudás jelképe. Senki sem képes átvenni a Krisztus felelősségét a világért.

„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecséteit, mert megölettél, véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből” - folytatódik a látomás a mennyei istentiszteleten (Jel 5:9). Ez Jézusnak az emberekért meghozott áldozatának a felmagasztalása. Az Úr Jézus úgy jelenik meg, mint a történelem visszásságainak egyedüli megoldója. Amikor ő eljön, megfordul a világ, a fejéről a talpára áll. Nem a gazdag, az erős és okos lesz a győztes, hanem aki vállalja a szenvedést is a Krisztusért. Virraszt, imádkozik, felelősséget vállal önmagáért és másokért. Aki részt vesz Krisztus szenvedésében, hiszen egyedül az ő kezében van a történelem kulcsa.

A nyugati világ már rég elvetette az Isten törvényein alapuló értékeit. Ennek következtében fokozatosan kaotikussá válik a nyugati táradalom értékrendje és ennek következtében az erkölcse is. A moszlimok megvetik a dekadens „keresztyén” nyugatot, miközben ők is ugyanolyan gátlástalanul és fanatikusan gyilkolnak. A gátlás nélküli haszonszerzés farkastörvénye mindent szétzilált ami az emberi szolidaritásból még megmaradt. A szabad szexualitás és annak perverz formái tönkreteszik a következő generációk családi életről alkotott elképzelését. A bűnözés soha nem látott mértékben hatja át a társadalmakat. Befészkelte magát a politikába is. A média szórakoztatás címén az erőszak különféle formáit csepegteti már a zsenge korú gyerekek lelkébe.

Ma már tapasztaljuk, hogy a tudás is, - ami pedig önmagában érték, - de etikai alap nélkül rombol, és az embertelenség eszközévé válhat. Tényleg rohanva megy az emberi faj egyre távolabb Istentől. A rossz tettek rossz következményének előszele ma már sokakat megérintett. Ez a végidők csalhatatlan jele.

De nem vesszük már komolyan mi keresztyének sem az Úr Jézusnak azt a figyelmeztető szavát, hogy nem a mi dolgunk tudni az időket és alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatáskörében tart fenn (Apcs 1:8). Az utolsó-idők szakértőivé váltak egyes keresztyének. A sorrendiség mihelyt az események bekövetkeznek, tisztázott lesz mindenki előtt. Isten tényeket jelentett ki, amikor a végidőkre fel akarta készíteni követőit és nem sorrendiséget. E tények fontosabbak az időpontoknál és a részleteknél. Nem is ezzel, hanem megszentelődésünkkel kellene foglalkoznunk.

Az Ige azt mondja, hogy amikor Krisztus megjelenik, megszólalnak az ég harsonái. Ha csak egy trombita harsan fel, az is olyan átütő erővel szól, hát még ha majd megszólalnak Isten harsonái az egész földön! Megjelennek Isten angyalai. Feltűnik az Emberfiának jele az égen. Beteljesednek mindazok a kozmikus események, amiket az Úr megmondott az ő visszajövetelével kapcsolatban. A nap és a hold elhomályosodik, az egek erősségei megrendülnek. Sír a föld minden nemzetsége (Mt 24:30,  Jel kv. 18. f.).

A sátán és az ő szolgái ekkor megkapják jogos ítéletüket. Véget ér a hitetés. Soha többé nem kap lehetőséget arra, hogy kísértsen, és bűnbe ejtsen. Megszűnik a bűn következtében fellépő szenvedés is. Az összes jogtalanság, igazságtalanság amely addig rejtett és büntetlen maradt megkapja méltó büntetését. Minden napfényre kerül. Nem kell többé rettegni a hatalmasoktól, akik bűnös módon kormányozzák e világot.

A szentek pedig megérkeznek Krisztus országába. Megszűnik a szenvedés és a sóhaj az ajkukon. A föld megtisztul a bűntől. Isten szentsége, igazsága, jósága és szeretete lesz, ami betölt mindeneket (Jel 21:22). Isten összes ígérete, amelyekre a szentek várakoztak a világ alapításától kezdve, mind beteljesednek. Meg fogjuk őt látni színről-színre, amint van (1Kor 13:12). Részesedni fogunk az ő dicsőségéből. Megértjük földi életünk addig érthetetlen titkait is. Isten letöröl minden könnyet a szemünkről (Jel 21:4). Ez a romlandó és halandó testünk, romolhatatlanságba és halhatatlanságba öltözik (1Kor 15:54-55). Mert mindenkor az Úrral leszünk (1Thess 4.17). Hogy mit jelent az Úrral lenni, azt számomra a legnemesebb kórusmuzsika tudja igazán közel hozni. Händel Messiásából a Halleluja kórus vagy a Bach János passiójának záró kórusa.

Vajon én hiszek-e abban, hogy az én éltem is mérlegre kerül az utolsó ítélet alkalmával? Valahol személyesen én is ott leszek, amikor mindez megtörténik. Tudom, hogy nem körülöttem forog a világ, és nem én vagyok a legfontosabb személy, amikor a világ örök sorsáról beszél az Írás. De ez az egész ugyanúgy válhat számomra is csupán bizonyos távolságot tartó elvi kérdéssé. Pedig senki sem fogja kényelmes, és a kívülálló semleges pozíciójából szemlélni ama napot. Én sem.

Onnan tudom, hogy mindezek számomra is megírattak. És vajon ott leszek-e a Báránnyal az ő menyegzőjén? Egész szívemmel szeretném, hogy ott legyek, de még ez nem lefutott ügy számomra sem. Csak törekszek célegyenest nekidőlvén én is, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra (Fil 3:11-14). Márpedig ha van feltámadás, akkor érdemes szépen, Isten akarata szerint szentül élni!

Az is megfordul a fejemben, hogy mi lesz a bűneimmel, amelyek a múltamat terhelik, és amelyektől nem vagyok ment a jelenben sem? Nem hiszek abban a könnyedségben, mellyel ma a bűnök bocsánatát kezelik. Ha van ítélet, akkor az én lelkemből is felszakad a sikoly: Kyrie eleison! Uram, irgalmazz! Ha van örökélet, az én könyörgésem is bekapcsolódik a Requiem eternam dona eis! és a Dona nobis pacem! kórusába! Vagyis, adj Uram örök nyugodalmat! Adj nekünk örökre békességet!

De azt sem tudom eldönteni, hogy drága Párom halála utáni immár másfél évvel amikor még mindig csak fájok, a gyászt bűnnek tekintsem-e. Nem érzem hitetlenségnek. Ha tehetném, visszafelé mennék az időben, amikor ő még élt. Szerettem őt és most is szeretem. Ő is szeretett engem, és hiszem, hogy most is szeret. Úgy érzem magamat, mintha középen kettévágtak volna, és tudom, hogy ez életem végéig így marad. Isten legyen nekem irgalmas!

Azt is tudom, hogy napjaim és örökkévalóságom között mély összefüggés van. Napi dolgaimban viszont ugyanúgy nem tudom, hogy mit kellene még tennem, mint ahogy a halálom pillanatát sem látom előre. Mennyit vállaljak még? Ha túlvállalom magamat, felületessé válok, mert annyit nem vagyok már képes (legalábbis valamelyest minőségi módon) elvégezni. Ha nem vállalom azt, amit pedig kellene, hogy fogok majd elszámolni Isten előtt, amikor majd felettem is elhangzik: éheztem, de nem adtál enni?! Pedig esetleg csak szeretetre és igazságra éheznek körülöttem, de az éhező lelkét éhen hagyhatom  (És 32:6). Tudom, hogy ha én nem teszem, megteszi más. De ha Isten tőlem várja, akkor ez rajtam nem segít. Könnyebb volt, míg Párom mellettem volt, mert nem egyedül kellett döntést hoznom semmiben. Azt is tudom, hogy ezt már hiába sírom vissza, attól semmi nem változik. Dilemmámat csak az fogja végül megoldani, ha hazahív engem is a Gazdám az Isten.

---

[1] R. A. Moody: Élet az élet után – magyarul az Ecclesia kiadásában Bp.,  1990.

[2] Xenophón történeti munkái H I. 7. A III. 1.5.7. D 48-50, 55-59.

[3] Csabai Márta – Molnár Péter: Egészség, betegség, gyógyítás (Az orvosi pszichológia tankönyve): 183. 279. o. –  Springer Kiadó Bp., 1999.

[4] Lásd Elisabet Kübler Ross  thanatologiával foglalkozó munkáit

[5] A Duna Tv 2014. aug. 18. – i adásában „A hatalom cinizmusa” c. műsorában hangzott el

[6] Paul Tillich: Rendszeres Teológia: 289. o. –  magyarul: Osiris Kiadó Bp., 2002.

[7] Paul Tillich:  i.m. 351. o.

[8] Wolfhart Pannenberg: Rendszeres Teológia 2. kötet: 206. o. -  magyarul: Osiris Kiadó Bp., 2006.

[9] Karl Rahner: Theológiai szótár 240. o. – magyarul a Szent István Társulat Bp., 1980.

[10] Rudolf Bultmann: Újszövetségi Teológia: 118.-212. oldalakon hosszasan fejtegeti a bűn és következménye kérdését. –  magyarul Osiris Kiadó Bp., 1998.

[11] Seneca: Vigasztalások, erkölcsi levelek – magyarul Európa Kiadó Bp., 1980.

[12] Vörösmarty Mihály: A vén cigány c. verséből

[13] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene: 206. o. – magyarul: Osiris Kiadó Bp., 2003.

[14] Rudolf Otto: Das Heilige - A szent – magyarul: az Osiris Kiadó Bp., 1001.

[15] Pollák Kaim: Héber magyar szótár

[16] A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia: 77.- 95. o. – magyarul: Gondolat Kiadó Bp., 1982.

[17] Váci Mihály: Zokogtató c. verséből

[18] József Attila: Kásásodik a víz c. verséből

[19] József Attila: Én ki emberként c. versvázlatából

[20] Ady Endre: Az Úr érkezése c. verséből

[21] A. W. Tozer: A szent ismerete: 72. o.

[22] Assisi Szent Ferenc Nap himnuszából

[23] Sík Sándor: Te deumából