2016. január 22., péntek



Megváltás



A hívő emberek körében lépten-nyomon emlegetett bibliai fogalom a megváltás. Fiatalok lelkes dalai szólnak a Megváltóról. A gyülekezetek tagjai megváltottaknak vallják magukat, - legyünk őszinték - igen gyakran megváltatlan életvitelük ellenére is. Ha valaki megtér, elmondja a „megtérők imáját”, vallást tesz Krisztusról, bemerítkezik, a gyülekezet tagjává válik, azt azonnal biztosíthatjuk arról, hogy a megváltottak seregéhez is csatlakozott (Zsid 12:18-29)? Ha igen, miért igen, ha nem miért nem?


A Bibliában a Mózes második könyvétől a Jelenések könyvéig a megváltás témája végigkíséri a Szentírás szövegét. De mi is az a megváltás? A „megváltottak” önmagukat minősítik ilyennek, vagy mások látják őket megváltottaknak? Döntően fontos-e, hogy mások is észrevegyék rajtuk? És ha nem kapnak dicséretet megváltott voltukért, hanem megvetik, sőt lenézik vagy üldözik őket, akkor többé már nem megváltottak? Egyáltalán milyen kritériumok alapján minősül valaki megváltottnak? Ez egy szubjektív valami, egy élmény csupán, vagy ténykérdés? Biztosak lehetünk-e mások, vagy saját megváltott voltunkban vagy ebben nem lehetünk annyira biztosak?


Luthert így nyilatkozik erről: hol kellene éreznünk azt, hogy megváltottak vagyunk? A fejünkben, a szívünkben, a testünknek melyik részében, vagy csak a lelkünkben? Mi változik meg bennünk, amikor megváltottá válunk? Vagy marad minden úgy, ahogy volt, csupán életünk egy bizonyos pontjától kezdve hinni kezdünk a Megváltóban, és máris megváltottá válunk? Nem szabadna soha szem elől tévesztenünk, hogy amikor erről gondolkodunk, állást foglalunk, vagy éppen tanítunk, mindig az ember földi életéről, Istentől kapott hivatásáról, valamint örök életéről, üdvösségéről vagy kárhozatáról van szó.


Az imént a Zsidókhoz írt levélből idézett szakasz így hangzik: ti nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok, vagy trombitaharsogáshoz. Akik ezt hallották, azt kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk Isten, mert nem bírják elviselni. Ti azonban az Újszövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez járultatok. Vigyázzatok tehát, hogy el ne utasítsátok azt (Jézust), aki a mennyből szólt hozzátok! Az ő szava akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is. Ez pedig a mulandó dolgok elmúlását jelenti, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek. Ezért Istennek tetsző módon szolgáljunk, mert a mi Istenünk megemésztő tűz (Zsid 12:18-29). Ez a szakasz éppen nem ad okot arra, hogy a megváltást valamiféle könnyedén megszerezhető pozíciónak, élet- illetve csupán üdvösségbiztosító mennyei intézménynek tekintsük. Mert Jézus áldozata által rendíthetetlen országot nyertünk ugyan, de visszautasítása előrevetíti az utolsó idők ítéletének tüzét, amikor majd megégnek az istentelen dolgok és megmaradnak a rendíthetetlenek.


De hogyan kapcsolódik a megváltás örömteli evangéliumához ez a félelmetesen komoly figyelmeztetés? Ha Isten Jézus Krisztus engesztelő áldozata által vált meg minket, és kegyelemből hit által tart meg, akkor mért van a megváltásnak mégis nem csak feltétele, hanem valamilyen módon egyenesen „fenyegető” jellege is? Ha nem is a megváltottak felé, hanem csak az azzal visszaélők vagy könnyelműen bánók felé? Hogy nem egy lazán vehető vagy tisztességtelenül manipulálható kérdésről van szó a megváltással kapcsolatban, az az idézett szakasz hangvételéből is kitűnik.


1. Megváltás a Bibliában


Hogy a megváltás titkát megértsük, vissza kell mennünk az Ószövetségi időkig. Hiszen magának az Úr Jézusnak a megváló munkáját is így érthetjük meg legtisztábban. Mert Istennek a Jézus Krisztus váltsághalálával elvégzett munkája sem előzménytelen, mint ahogy minden más üdvtörténeti fogalom sem az, az Újszövetségben. Annál inkább nem az, mert a megváltás hírül adásával, beteljesedésével és eredményével tele van az Ószövetségi Szentírás is, és természetesen az Újszövetség is.


A megváltásnak van az Ószövetségben egy profán területe, - már amennyiben lehet egyáltalán az Úrral megkötött szövetségnek a mindennapokra vonatkozó rendelkezéseit szembeállítani a szakralitásra vonatkozó részeivel. Ez sokat segít a megváltás fogalmának megértésében. Ekkor még a szent és „profán” nem különült el olyannyira egymástól, mint napjainkban, mert az életet egységes egésznek látták. Egyébként a törvény rendelkezéseinek vissza-visszatérő indoklása is „profán”. Azért kellett az izráelitáknak megtartaniuk a törvényt, „hogy jó dolguk legyen azon a földön, amelyet az Úr az ő Istenük adott nekik” (Dt 4:40, 26:16-19). A törvény azonban nem csupán a vallás területét szabályozta, hanem a mindennapokat is.


Istennek kezdettől fogva gondja volt arra a földre, ahol Izráelt áldássá akarta tenni. Annak a földnek a termésére, az ott végzett munkára, a gazdasági ügyekre, a joggyakorlatra, a felebaráthoz fűződő viszonyra, a vitás kérdések igazságos megoldására, a szociális gondoskodásra, az özvegyekre, az árvákra, a jövevényekre, és természetesen az istentiszteletre is. Ezek mind beletartoztak valamilyen módon a megváltás kérdéskörébe. És fokozottan gondja volt Istennek az elszegényedő emberekre.


Az anyagilag lecsúszott és tönkrement rokonok megsegítésére vonatkozó isteni rendelkezés így hangzott: ha atyádfia elszegényedik és tönkremegy melletted, segítsd meg őt. Ha eladja magát neked, ne végeztess vele rabszolgamunkát. Ne uralkodj az ilyenen, légy istenfélő. Bár (rabszolgának) adta el magát, legyen visszaváltható. Bármelyik rokona visszaválthatja őt. Számolj attól az évtől fogva amikortól eladta magát, és a kiváltási árát a ledolgozott évek száma szerint határozd meg. Ami hiányzik, azt fizesse ki helyette az őt „megváltó” (gazdag) rokon. Ha pedig ilyen módon sem váltható vissza, az örömünnep évében akkor is váljon szabaddá gyermekeivel együtt. „Mert az én szolgáim Izráel fiai, akiket Egyiptomból én hoztam (váltottam) ki őket” (Lv 25:35-55). Amikor viszont szabadon bocsátod, ne üres kézzel küldd el, hanem lásd el bőven a nyájadból, a szérűdről és a borsajtódból. Adj neki bőségesen abból, amivel megáldott téged Istened az ÚR (Dt 15:1-18).


Tehát az elszegényedett és önmagát rabszolgának eladó izráelitákat ki lehetett, sőt ki kellett váltani, hogy újra szabad polgárrá váljanak. Ebben a korban ezt a gazdag rokont nevezték „megváltónak”. A héber  גאל  - gáal  ige jelentése: fölszabadítani valakit, megszabadítani, kiváltani, megváltani, visszaváltani, visszaadni a szabadságát, visszahelyezni jogaiba. A szó főnévi formája góél = megváltó tehát az a valaki, aki kifizeti a rabszolgává vált izráelita adósságát. Így váltotta meg Boáz Elimélek más tulajdonába került örökségét Ruthnak (Ruth 4:1-12).


Minden hetedik esztendő a rabszolgák felszabadításának éve volt, az ötvenedik esztendő az úgynevezett kürtölések éve meg még nagyobb örömünnep. Ekkor a megváltott nem csak a szabadságát kapta vissza, hanem földbirtokát is. Mégpedig arra hivatkozva, hogy a legnagyobb góél, vagyis a „megváltó” maga Jahve, aki jelekkel és csodákkal, és kinyújtott karral, félelmetes tettekkel hozta ki népét Egyiptomból (Dt 4:34). Az országot birtokul az ő kezéből kapta Izráel. Ez a bibliai megváltás-fogalom. Amikor azután eljött az idők teljessége, Isten elküldte az ő Fiát, hogy megváltsa a világot (Gal 4:4). Hogy megváltson minket és Isten fiává legyünk Krisztus kereszthalála által. Istennek ez a megváltó tette párhozamban áll Izráel népének Egyiptomból való szabadulásával. Az Egyiptomból való szabadítás előremutat a Krisztusban minden ember számára lehetővé tett szabadulásra.


2. A szabadítással kezdődő új viszony a szövetség


Az által, hogy Isten kihozta népét Egyiptomból, a „vaskohóból” (Dt 4:20), új viszony alakult ki közte és népe között. „Én az Úr vagyok, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek. Az én szolgáim Izráel fiai, akiket Egyiptomból hoztam ki. Én az ÚR vagyok a ti Istenetek.” (Lv 25:38, 55). Tehát Izráel Isten népévé vált, az ÚR meg Izráel Istenévé. Ettől kezdve nem csupán az atyáknak adott ígéretek alapján, hanem Isten szabadítása következtében Isten és Izráel még inkább összetartozott.


A megváltás és a szabadítás ettől kezdve ekvivalens fogalmak lettek. Definíció-szerű megfogalmazása a következő lehetne: Izráelt Isten (később a pogányokból lett hívőket is) kivette a megalázó és bénító körülmények közül, és a rabszolgasors helyett hívatásuk betöltésére alkalmas szabad körülmények közé vezette őket az atyáknak megígért országban a „tejjel és mézzel folyó” Kánaánban (Dt 31:20). A szabadítást is, a hazát is Istentől meg nem érdemelt ajándékaként kapták.


A megváltásból következett azonban Istennek a néppel való összetartozása, a szövetségkötés, és a szövetség rendje is. A tízparancsolat és a többi isteni rendelkezés mindig visszautalt Isten megváltó, szabadító tettére. „Én az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptomból, a szolgaság házából, ne legyen más istened rajtam kívül, tiszteld apádat és anyádat, ne ölj, ne lopj, stb.” (Ex 20:2-17). Mind a tíz ige ehhez a szabadító tetthez kapcsolódik.


A szövetségkötés és a törvényadás egyenesen a megváltás lényeges és fontos része lett. Ezek nélkül a rendelkezések nélkül a megváltás befejezetlen lett volna. A szabadság pusztán a szabadság kedvéért előhozhatja ugyanis az emberi természet alantas vonásait is. A történelem számos példát mutat arra, hogy az öncélú felszabadulás előbb-utóbb nemtörődömséget, felelőtlenségét, zabolátlanságot, az alantas ösztönök elszabadulását, versengést, ellenségeskedést, végül új zsarnokságot szül. Isten szemében a szabadság és a rend összetartozik. A rend őrzi a szabadságot. Ezért van az, hogy az Egyiptomból való szabadulás után azonnal a törvényadás következik, hogy be ne következzék Izráel társadalmának gyors bomlása (lásd az aranyborjú esetét).


Hogy Isten népének a Megváltója, ez soha többé nem volt kérdés, és feledésbe sem merült. „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kiváltott téged onnan Istened az ÚR” (Dt 24:18). A szorongatott helyzetben reménységet nyújtott az erre való emlékezés. „Ezt mondja az ÚR, megváltótok, Izráel szentje, a ti érdeketekben küldök Babilóniába és letörök ott minden zárat.” (És 43:14). „Megtudod, hogy én az Úr vagyok szabadítód és megváltód” (És 60:16). Még a bűnbe esett népnek is az Úrban, mint megváltóban volt a reménysége. „Eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez – így szól az ÚR” (És 59:20). Aki a halál közeli állapotban is biztos menedék, megvált még a haláltól is. „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll” (Jób 19:25).


Persze Isten megváltó volta nem csupán a szavakon múlik. Izráel az élet sokrétűségében ismerte fel és nagyon gazdagon, sokszínűen tudta kifejezni, hogy mit jelentett neki Isten kiválasztó kegyelme és szabadítása amit az ősatyák óta folyamatosan tapasztalt. Soha nem felejtették el Isten győzelmes erejét és oltalmát. „Van-e Isten az ÚRon kívül? Van-e kőszikla Istenünkön kívül?” (Zsolt 18:32). „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46:2). Aki irgalmas a halandó, sőt a bűnös ember felé is. „Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk, ő irgalmas, és megbocsátja a bűnt, sőt sokszor visszafojtja haragját, meggondolja, hogy halandók ők” (Zsolt 78:35-39).


Amint látjuk, a megváltás nem volt egy pontszerű esemény, annak ellenére sem, hogy az Egyiptomból való szabadulás, „a megváltás” abszolút értelemben egyszeri volt, amihez folyton visszanyúlt Izráel hite. Amiből a későbbi időkben és különböző szorongattatásokból való szabadulások paradigmája forrásozott. De a megváltáshoz, szabadításhoz különböző és egyáltalán nem járulékos ügyek is kapcsolódtak. Például az ünnepélyes szövetségkötés alkalmával, az engedelmességre való elkötelezés a Sinainál. A ברית börít = szövetség, frigy, szerződés szintén kulcsfogalma mind az Ó, mind az Újszövetségnek. A  καινη διαθηκη – káiné diathéké = új szövetség, vagyis az ember rendezett viszonya Istennel, amit Isten hoz létre Jézus Krisztus kereszthalála által. Tehát a szabadítás átütő erejű eseményéből folyamatos kapcsolat jött létre Isten és a megváltott ember között. Soha nincs tehát „megváltás” konzekvenciák nélkül, elköteleződés nélkül.


3. Megváltás és törvényadás


De mint említettük ide tartozott a törvényadás is. A תורהtóra = oktatás, utasítás, törvény, parancsolat, út, helyes életmód, Isten által megszabott életrend, az újszövetségi megfelelője az εντολη = (isteni) utasítás, parancs, megbízás, meghagyás, amit a megváltottnak teljesítenie kell. A törvény megtartása válasz Isten szabadító tettére. Vagyis párbeszédes kapcsolat alakult ki a megváltott nép és Isten között. Isten beleszól a megváltott nép mindennapi dolgaiba. Tanítja, oktatja, inti, segíti, vigyázza őket. Az a fajta megváltás elképzelés, amelyik ez elől kitér, - ha volt is valamiféle Isten-élménye, vagy ösztönző erejű érintettsége, de nem kerül bele ebbe a sorsrendező folyamatos Istentől függő viszonyba, - hamar elapad, vagy érdektelenné válik.


Ha már kapcsolatról szóltunk, akkor ennek az emberi oldalára is vessünk egy pillantást. Ennek egyik területe az imádság, a hálaadás, a doxológia, Isten magasztalása. Az imádság és az élet is összetartoznak. A héber תפלהtöfillá = ima, kérés, könyörgés, a görög προσευχη = kérés, ima, esedezés Istenhez, vagy egyenesen ευχαριστια = hálaadás, öröm, ünnep, szent lakoma, vagyis az úrvacsora szava is. Tulajdonképpen az ember szóbeli válasza Isten megváltó munkájára. Az üdvösségre meghívott és megváltott ember ünnepélyes válasza az őt kedvező helyzetbe hozó Istene felé.  De nem csak szavakban kimondott, hanem az élet egészével megadott egzisztenciális válasza. A megváltás következménye tehát nem egy lelketlen, rideg törvénykező vallásosság, hanem a hívő lélek kinyílása és öröme az őt megváltó és óvó élő Isten felé. Az a kinyújtott kéz, amit Isten megtölthet mennyei javaival, lelki erővel, bölcsességgel, bátorítással, vigasztalással, szeretettel, sőt anyagi javakkal is. Az Isten rendjébe beleigazodó cselekvő élettel.


4. A megváltás Izráelé és egyetemleges


Az eddigiekből, - főleg az Ószövetségből - az a téves olvasat is lehetséges volna, hogy Isten mintegy kivételes módon bánt Izráellel a többi nép, például az egyiptomiak rovására. Mintha Izráel ártatlan lett volna, és a gonosz csupán az ellenkező oldalon lett volna, mivel Egyiptomnak a hatalmából kellett kiváltani Izráelt.


Azonban ennek ellene mond, hogy a kiválasztás és szövetségkötés már az atyák óta egyetemleges volt. Hiszen az Ábrahámnak adott ígéretben Isten szeme előtt ott volt az egész föld megváltásának terve: „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Gn 12:3). Aztán a szabadítással, a megváltással együtt járt a törvényadás, ami szintén valamilyen módon egyetemleges volt. Hiszen a legtöbb erkölcsi szabály és rendelkezés valamilyen mértékig benne volt már minden ókori nép, a sumérok, a hettiták, a babilóniaiak törvénygyűjteményeiben is. Ha nem is abban a teljes és letisztult formában, mint az Ószövetségben. Azzal a különbséggel, hogy Izráelben nem volt kivételezett réteg a törvény követelménye alól, mint amott. Az igazságosság követelménye is egyetemes. A megváltott népnek helyes és kívánatos életvitelével Istenre kellett mutatnia.


A narratív anyag beszámol arról is, hogy a „megváltott nép” korántsem élvezhette a könnyelműen az Isten által kapott szabadságot, a vele járó elhívatás mellőzésével. Az elhívatás magas erkölcsi mércét állított elibük, ezzel kellett példát mutatniuk. Istenre, és nem önmagukra kellett mutatniuk. Isten népe mindig Istenről vall már puszta létével is. A választott nép a kiválasztással nem bánhatott úgy, mint ami ölébe pottyant, de őket semmire sem kötelezi. Ha nem éltek megváltott módon, Isten ezt elsősorban rajtuk kérte számon. Ekkor azonban nem csak önmagukat sodorták veszélybe, hanem a többi népet is, akik előtt az isteni kinyilatkoztatás hordozóivá kellett volna válniuk.


„Csak veletek léptem közösségre a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket” (Ám 3:2). Ez a helyzet nem változott az újszövetségi gyülekezet időszakában sem. „Mert itt van az idő, hogy elkezdődjön az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?” (1Pét 4:17). Tehát a megváltásban való részesedés lehetősége, a vele járó felelősség is egyetemleges.


5. A megváltás és a bűn kérdése


De nem lehet a megváltásról érthetően beszélni, amíg nem világos az, hogy mitől vált meg minket a Megváltó. Ami az eddigiekből kiderült, az főleg Izráelre vonatkozik. Mégpedig elsősorban az Egyiptomból való szabadulás történelmi tényére, illetve a későbbi időkben mintegy paradigmaként minden más szorongatott helyzetből való szabadulásra. Az Újszövetségben azonban Egyiptom átvitt értelemben jelenik meg, a bűn jelképeként (Zsid 11:24-27, Jel 11:8).


A bűn persze nem volt ismeretlen fogalom Izráelben sem, sőt később éppen a bűnös életmódtól és annak következményétől való szabadulásra vonatkozott legtöbbször a megváltás is. „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől” (És 59:1-2). „Rám figyeljetek, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!” (És 45:22).


A „bűnös” Izráellel teljesen azonos vonásokat látunk a későbbiek során az egyház hosszú történetében, de egyáltalán az emberi történelemben is. A nemzedékek azóta is folyamatosan bűntől megrontott természetet örökítenek egymásra. Sőt létezik a „világ bűne” is, mert a társadalom szövetébe minden ember beletartozik. A bűn így egyetemes problémája az embernek. A gonosz általános és elkerülhetetlen ebben a világban. A föld minden lakóját meghatározza már a világba belépésekor, mint valami biológiai vagy történelmi rossz örökség. A világ nem mentes tőle, bármennyire is szeretnénk, hogy az legyen.


Az eltorzult természet hajlama nem is csupán a gonosz cselekedetek elkövetésére való készséget jelenti, hanem egy alapvető emberi szituációt is. Az erkölcsi törvény, amelynek valójában dominálnia kellene a társadalmakban, alárendelődik az önszeretet, illetve a boldogságra vágyódó önző „érzéki” mozgatórugóknak. Az emberek egymás rovására akarnak boldogulni. Ezzel mindenki rosszul jár, mert a felebarát többé nem társ a boldogságkeresésben, hanem versenytárs, akit le kell győzni. Ez kölcsönössé válik, ami mindenki számára fenyegető helyzetet eredményez.


A bűn valójában az egyén lehetséges lényének elhibázása, félresiklása, aminek természetesen közösségi konzekvenciái is vannak. A bűn életet ígér, de valójában megcsalja az embert, mert halált hoz magával (Rm 7:11). Ezzel a megtévesztéssel magyarázható, hogy az ember könnyen lép a bűn útjára. Az erkölcs, és ebből következően a bűn is, csak Istennel kapcsolatosan határozható meg objektív módon.


Jogi szempontból a bűn a rendezett viszony bomlasztása az ember és a megsértett Isten között. Az Isteni akarat által létrehozott kozmikus rend megsértése. Logikailag és a régiek igazságérzete szerint, ha a bűnöst kivégzik, - mivel kiiktatják, - halála újra helyreállítja a rendet. A bűn azért függ össze a halállal, mert bűnében az ember embertársának „gyilkosává” válik, már az által is, ha csupán gyűlöli, képtelen elhordozni vagy megbocsátani neki. „Hallottátok, hogy megmondatott, hogy ne ölj! Én pedig azt mondom, hogy aki haragszik atyjafiára, már méltó az ítéletre” (Mt 5:21). Az Úr Jézus a bűn fészkét elsősorban nem a tettekben, hanem mélyebben, magában az emberben, az ember belső világában látta. A gondolatokban, vágyakban, indítékokban. „Nem teremhet rossz fa jó gyümölcsöt” (Mt 7:17).


Mert létezik egy olyan átmenet is, ami még nem bűn, de már nem ártatlanság. Mivel a bűn jellege az életet védő határvonalak átlépése (ne ölj, ne lopj, stb.), ezért a világos elválasztó vonalak elködösítése is a természetéhez tartozik. Azért van jelen egyetemlegesen, mert az emberek viselkedésébe, - amelybe minden nemzedék beleszületik, - már bele van strukturálva. Így fel sem tűnik természetellenes volta. Inkább következményei jelentenek problémát: az emberek megmagyarázhatatlan szorongásai, az indokolatlan érzelmi kilengései, a katarzis hiánya, összezavarodottság, minden jó szándék ellenre az emberi kapcsolatok működésképtelensége, beteg közösségek és társadalmak, egymás kihasználása, manipulációk, stb. Senkinek se jó, és mégis megüli a közhangulatot. Ráadásul mintha tilos lenne nevén nevezni a bajok igazi okát: a bűnt. Pedig az ember védettségre, otthonosságra, megértésre, jóságra, igazságra, emberségre vágyik, sőt erre rendeltetett. Ez is kölcsönössé válhat, és ha valahol ténylegesen létre is jön, az már mindig egy kicsi Éden-szerű.


A bűn nem válik el az ember sorsától. A bűn behatol az emberbe, az ember is behatol a bűnbe. Részesednek egymásból, állandóvá és szorossá válik közösségük és nem választhatók el egymástól. A személyes bűn egyetemes tragédiákba torkollik, és ezekben kulminálódik, hatványozódik és egyre intenzívebbé válik. A tömegkommunikációs eszközök, a legfrissebb napilapok, a legutóbbi TV híradók bemutatják, hogy egyre fiatalabbak válnak életmódszerűen bűnözővé. A bűnelkövetések is egyre drasztikusabbá válnak. Ha ezek a dolgok csak mint izgalmas, „szórakoztató”  filmként  jelennek meg, senkinek semmi problémát nem jelentenek. A tömegek mindennapi lelki táplálékává váltak. Ekkor a bűn perverz módon „gyönyörködtet”, erős izgalmi állapotot vált ki, amely azonban nélkülözi a katarzist.


Olyan ez, mint egy immungyengeséget okozó betegség, amely behatol a társadalom szövetébe, és gátlástalanul roncsolja azt. Háborúk, természeti katasztrófák, társadalmi igazságtalanságok nem a semmiből keletkeznek, hanem abból, hogy az ember elidegenedett saját létének alapjától, Istentől de a többi embertől is. Amikor valaki erkölcstelenül cselekszik, kapcsolatai rendezetlenné válnak, bűnében magára marad, és ez az elszigeteltség meghaladja képességeit. Énjét ez az állapot kuszaságba taszítja. Olyan hatalom tartja rabságban, amelynek megtörésére nem elegendő a jó szándék.


Ugyanakkor értelmetlen lenne bűnről és a bűntől való szabadulásról beszélni akkor, ha az ember a bűne miatt nem lenne hibáztatható, felelőssége nem volna, vagy éppen a szabadulása reménytelen lenne. Az ember segítségre szorul, de van segítője, van Megváltója. A kegyelem olyasvalami, amire szüksége van minden embernek. A bűn állapotából a megigazulás békés, kiegyensúlyozott állapotába segítő erő. Az embernek ugyanaz a Megváltója, aki a Teremtője.


6. Kegyelem


Az Újszövetség egyik legfontosabb szava a kegyelem. A χαριςkharisz és származékai mintegy kétszáz helyen fordulnak elő az Újszövetségben. Igei formája a  χαιρωkhairó – igen gazdag asszociációs bázissal rendelkezik: örülni, boldognak, vidámnak, felszabadultnak lenni, gyönyörködni, de benne foglaltatik az is, hogy egészséges életerőkkel rendelkezik valaki. Olyan ez, mint amikor egy uralkodó az őt sértő alattvalójának saját elhatározásából, önként, bűneinek jóvátétele, vagy valamiféle előzetes erkölcsi teljesítménye nélkül ajándékba adná a felmentését. Börtön helyett a szabadságát. Sőt azonnal fel is emelné valamilyen megtisztelő pozícióba. Olyan, mint amikor az orvos jótékony tudásával gyógyítja beteget. Depresszió helyett életöröm és életbőség, sötét, vádló, fenyegető erők helyett bizakodás, sőt emelkedettség, szárnyalás, fény és jóság következik.


Isten az embereket, - a bűnös embereket is - önmagukért, mert emberek, szabadon és felelősen szereti. Isten egyetemes szeretete az Úr Jézus megtestesülésében minden határt átlépett, minden keretet szétfeszített. Eljött közénk és szeretetével megváltotta a világot. Megváltottnak lenni etekintetben végtelenül egyszerű, de egyben ellentmondásos is. Egyszerű, mert semmi mást nem kell tenni, mint megnyílni e szeretet előtt. Ellentmondásos, mert ez ellentétben áll az ember énközpontúságával.


Krisztus váltságműve az ember eredeti Isten-viszonyát, Istennel való életközösségét állítja helyre. Ennek méltósága, - méghozzá a Biblia szerint - istenfiúi méltósága van. Ha „meghaltunk” a bűnnek, életünk el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben, mikor Krisztus megjelenik, vele együtt mi is megjelenünk dicsősében (Kol 3:3-4).


A megváltás eredménye az üdvösség, a teljes élet elnyerése. A Szentháromság otthonra talál az emberben. Mindezt Isten nem kényszerből hanem szabadon és örömmel viszi végbe bennünk. De a bűn kérdésével előbb szembe kell néznünk. A Megváltó nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött, hogy megtérésre hívja őket. Mint orvos felkínálja a betegeknek a gyógyulást (Lk 5:31). Ezzel Jézus nem azt mondja, hogy az „egészségesek” a valóságban is egészségesek, „igazak” objektíve is igazak, hanem csak azt, hogy – főleg másokkal szemben - annak tekintik magukat. Nem érzik szükségét a megtérésnek, és ezért nem is térnek meg. Nem igénylik Isten bűntől megtisztító kegyelmet, ezért nem is tisztulnak meg. Nem azért maradnak meg bűneikben, mert Isten kizárja őket kegyelméből, hanem azért, mert ezt a kegyelmet nem igénylik.


7. Választás kérdése


A bűn vagy a megváltás ezért választás kérdése is. Ha Isten szabad elhatározásból, kezdeményezőként fordul kegyelmével a bűnös felé, akkor őt már nem kell megnyerni ennek, hogy ezt megtegye. Az emberen múlik, hogy elfogadja-e ezt a segítséget, vagy elutasítja. A felkínált isteni kegyelem szabad lények felé, Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek felé fordul. Felkínálkozik, de nem kényszerít. Az emberen múlik, hogy elfogadja-e, vagy visszautasítja. A Megváltó Isten nem veszi le rólunk azt a felelősséget, amelyet e világon betöltött szerepünk ránk ró. Emberek vagyunk. Választhatunk, de ennek a lehetősége és a felelőssége is a mienk.


Ha minden Istenen múlna, az emberi szabadság nem jelentene semmit. Ha minden az emberen múlna, teljesítményeink vagy igényeink határoznák meg megváltásunkat. Az embert hamis életorientációja úgy meggyengítette, ahogy Dosztojevszkíj a Karamazov testvérekben írja: az emberek az emberek bűnéből fakadó rosszat mára százmilliószorosan megtapasztalták és elszenvedték. Tehát nem volna esélyünk megváltozni. Mert vagy képtelenek vagyunk a számunkra kívánatos erkölcsi rendhez felemelkedni, vagy lefokozzuk azt a magunk szintjére és eltorzítjuk.


Isten azonban Krisztus halálával állítja helyre az egyes emberben is, de az egész emberiség történelmében is a rendet. Ez azonban egyben felhívás is. Ahol lehetőség van a gyűlöltre, ott lehetőség van a megbocsátásra és a szeretetre is. Az ember ellenségeskedése Istennel szemben arra utal, hogy akaratlanul is Istenhez tartozik.


Az embernek az Isten elleni gyűlölete és az embertárssal szembeni halálos haragja, a népek egymástól való elidegenedése együtt hatnak negatív irányba. Az egyén számára megtévesztő, hogy nem érzékeli sem a személyes felelősségét sem a pozitív lehetőségeit ebben a folyamatban. A szeretet győzi le az elidegenedést. A szeretet arra törekszik, hogy újraegyesítse azt, ami elidegenedett egymástól. Ami szétvált, pedig összetartozik. Például az ember és az erkölcs, az ember és az igazság, az ember és a szeretet, az ember és az irgalmasság, az ember és az embertársa, az ember és Isten. A megváltás értelme és célja tehát, hogy az elszakadt szálakat összekösse, és a bűn által okozott sebeket begyógyítsa.


A megváltás úgy kezdődik az egyes ember életében, hogy világosság gyullad a lelkében, „leesik a tantusz”, egyszer csak meglátja ezeket az összefüggéseket. A felszínnél mélyebben lát bele mind a világ dolgaiba, mind a maga lelkébe, sorsába, és új lehetőségeibe. A megvilágosodás Isten kegyelmi tette, ami szikrát gyújt bennünk. „Az ige a világosság, amely megvilágosít minden embert” (Jn 1:9). Tehát ez a megvilágosító kegyelem is egyetemleges. Senkit nem zár ki, de senkit nem kényszerít, csupán hív, és senkinek nincs előnye a másikkal szemben. Ugyanakkor senki nem világosodhat meg a másik helyett. Viszont nem történik meg az adott ember részvétele nélkül. Az igazság pillanata egyben elválasztó pillanat is. Akar-e a kijönni a világosságra az ember, vagy nem. Itt derülhet ki, hogy „az emberek inkább szeretik a sötétséget, mert cselekedeteik gonoszak” (Jn 3:19-20). Vagy pedig örvend annak, hogy övé lehet az élet világossága (Jn 8:12).


A világosság nagyon gazdag fogalom a Bibliában. Nem csak az objektív, értelmes gondolkodást, a valóságnak megfelelő értékelést, az Isten szerinti bölcsességet jelenti, hanem a szeretetet és a jóságot is a gyűlölettel és a gonoszsággal szemben. „Az Isten világosság és nincs benne sötétség” (1Jn 1:5). Ez nemcsak azt jelenti, hogy Isten bölcs, világosan látja a dolgok lényegét, hanem azt is, hogy jó. A φωϚ- fósz – világosság, fény, nappal (az éjszakai sötétséggel szemben) ebben a vonatkozásban azt a fényt jelenti, amely Isten jósága által a megvilágosított ember lelkében Istenről megjelenik. Ami ezután folyamatosan betölti, amelyben élni fog. Közel kerül hozzá. Többé nem idegen neki, hanem vonzó, kívánni és szeretni való.


A dolgok jóra fordulásában az ember állásfoglalása szükséges, de nem elégséges. Mert alapjában semmit nem tehetünk Isten nélkül a megváltásunk érdekében sem. Itt értjük meg a megváltás ószövetségi előképét a maga teljességében. Izráel népe Egyiptomban tehetetlen és esélytelen volt. Nem egy kis nép tűnt el egy-egy nagybirodalom népcsoportokat egybeolvasztó kohójában. Ez megtörténhetett volna a választott néppel is. Az atyáknak adott ígéretet azonban az ÚR megtartotta, és a szabadulás semmiképpen nem jöhetett volna létre nélküle. A szabadítás abszolút alanya ő.


Ez ugyanúgy Isten előzménytelen tette, amit az ember nem tervezhetett és nem hozhatott létre, mint a Megváltó megszületését, eljövetelét e világra és kereszthalálát. Csak magából Istenből indulhatott ki (Gal 4:4, Rm 8:3). Az ember csak akkor részesedhet belőle, ha tud elfogadni. A fa termi a gyümölcsöt és nem a gyümölcs a fát. Az önüdvözítés zsákutca. A megváltás ajándék, de el kell fogadni. Általa nem válik tökéletessé egy csapásra az ember, de bukdácsolva, imádkozva, törekedve, vágyódva, és erre s nem másra vágyódva egész életében aktualitásában és aktivitásában tarthatja. „Igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, így dicsőségesen fogtok bemenni az mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába” (2Pét 1:10-11).


Mindez a mi generációnkra is érvényes, amelyet elkápráztatnak az emberek teljesítményei, a tudományos, technikai vívmányok, és a lelkes mozgalmak. Ugyanakkor rettenetesen nyomasztja, hogy legfőbbnek kikiáltott céljait, a békét, az igazságosságot, a szegénység csökkentését, stb. mégsem tudja megvalósítani. Annak ellenére sem, hogy túlzott aktivitásával megpróbálja azt az illúziót kelteni, mintha úton lennénk efelé. De ezzel csak önmagát csapja be. Mintha a történelem az ember kezében lenne, és Istentől függetlenül neki kellene a történelem értelmét meghatároznia és rendjét megalkotnia. Mindezekben a jó szándékú törekvésekben van valami démoni. A gonosz a modern emberek életét is áthatja. Furcsa és megdöbbentő, hogy a civilizált emberek - emberséges programjaik ellenére - nagyobb borzalmakra voltak képesek, mint a hajdani barbárok.


8. Jézus Krisztus kereszthalála


A megváltás központi eseménye egyedül a Názáreti Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának golgotai kereszthalála. A bűnöst helyettesítő, az Istent és embereket kiengesztelő véres eseménye. Amennyiben ettől eltekintünk, vagy a megtérő, (a megváltásra jelölt) számára ez elhalványul, a kereszthalál emlegetése vagy üres frázissá válik, vagy csak marginalizálódik. A helyettesítés azt jelenti, hogy valakiért cselekszünk annak javára, előnyére.


Mások helyett szenvedni, másokért imádkozni, akár bűnvallást tenni, nem idegen a Bibliától. Mózes megvallotta népének bűnét és imádkozott érettük (Ex 32:30-35,  34:8-9). Ugyanezt tette Dániel is (Dán 9:1-19). Ha nem jegyezték volna fel a másokért való közbenjáró imádságok és szenvedések eseteit, a legragyogóbb lapokat hagyták volna ki a Bibliából és a történelemből. Az emberi történelem nem lenne más, mint aljas önzés és hitvány nagyravágyás nyomorúságos feljegyzése. Olyan szomorú felsorolás, amiből kitűnne, hogy az emberiség alig különb a farkascsordánál. Ők nagy árat fizettek azért, hogy ez ne így legyen.


A legnagyobb árat a Megváltó fizette. Hiszen mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, és Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette. Kínoztatott, pedig alázatos volt. Száját nem nyitotta meg az őt nyírók előtt. Mi azt gondoltuk, hogy Isten csapása kínozza, pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, a mi bűneinkért törték össze. (És 53. f.). Meghozta azt az áldozatot értünk, amire egyedül a szeretet képes. Mi már nem vagyunk képesek némán szenvedni, hanem panaszkodunk. Sőt sok ember szenvedése egészen teátrálissá válik, hogy sajnálatot váltson ki környezetéből. Ez által még az ártatlanul viselt szenvedés is elveszti szent jellegét és ebből adódó méltóságát. Az ártatlan Bárány a kereszten nem panaszkodott, nem fenyegetőzött, nem esküdött bosszút, hanem némán tűrte a gyalázkodást és azokért imádkozott, akik gúnyolták.


Ezért érthetetlen, hogy utóbb gyakran nem könnyekkel küszködő, csendre és magányra, Isten színe elé vágyó, bűneikkel szembenéző és gyógyulni akaró megtérőkkel találkozunk, hanem a „döntést hozókat” nagy nyilvánosság előtt megtapsolják. Mint ha megtérésük csupán valamilyen színészi teljesítmény volna. Lehet, hogy „megtérésük” nem is több ennél. Mert a brutális golgotai dráma nem illik ahhoz a felfokozott ünnepi hangulathoz, ami a friss megtérőt manapság körülveszi. Az pedig hogy Jézus meghalt a kereszten, annyira banálissá vált, hogy szinte már említésre se méltó. Hiszen a kereszt majdnem minden keresztyén templom tetején és épületében olykor többszörösen is megtalálható. És a keresztről prédikálhatunk úgy, hogy sem az igehirdetőknek sem a hallgatóknak a szemük se rebben.


9. Csak önféltés, vagy fáj a bűn?


Azt jól tudjuk, hogy a kereszthalál a megváltásunk ára. De valójában mit jelent ez a megtérőnek? Alapjába véve nem csupán arról van szó, hogy a bűnös tulajdonképpen csak a bőrét félti? Neki mindegy, hogy milyen áron ússza meg bűnei büntetését a kárhozatot. És ha ettől megmenekül, - és ha történetesen ennek a kereszthalál az ára, - akkor végeredményben minden rendben is van… Mivel ő úgysem tudta volna magát megváltani, valahogy ez az egész ügy mégiscsak a Szentháromság egy örök Isten belső ügye. Elintéződik a feje fölött. Nem igaz?


Fiatal koromban többször hallottam azt a biztatást: „mit fogsz csinálni, ha az utolsó ítélet alkalmával az Atya trónusa elé kerülsz a bűneiddel?” A helyes válasz  így hangzott: „elbújok majd az Úr Jézus mögé.” Tehát a megváltás ügye valamilyen módon mégiscsak a Fiú ügye az Atyával. Elrendezik ők ezt szakszerűen az embertől függetlenül Az Atya zord, ő az igazságot képviseli, a Fiú ellenben jóságos és irgalmas, végül is a bűnösökért ő halt meg. Ő majd megvéd az Atya haragjától, hiszen a kereszten is elszenvedte azt.


Az, hogy Isten szerette úgy e világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte? (Jn 3:16) - valahol elsikkad. Hogy az Atya és a Fiú nem egymás ellen vagy egymástól függetlenül, hanem egységben működik még megváltóként is, valahogy elhalványul. Pedig az Úr Jézus azt mondta: „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10:30). A bűnösök megváltásának munkájában is egyek. A Fiú a Gecsemáné kertben így imádkozott a keresztre feszítés előtt: „legyen meg a te akaratod” (Lk 22:42). A Fiú nem a mi cinkosunk, hanem az Atya akaratából bűneink büntetésének elszenvedője.


Fel sem tűnik az, hogy az efféle okoskodás közel áll a kereszthalál meggyalázásához. A megváltandónak ugyanis nem a bűnével van baja, hanem csak a bűne következményével, az örök kárhozattal. A büntetést akarja elkerülni. Akkor pedig minek az a nagy összetöretés, ha már Isten úgyis megoldotta a bűn kérdését Fia halálával?  És ha megoldotta, akkor ez végeredményben egy lefutott ügy. Isten egyébként is szereti a bűnöst. Így aztán összemosódik a bűnök és a bűnös szeretete. El kell ismerünk, hogy ennek a megkülönböztetése minden, csak nem könnyű. Egyedül Isten képes rá tökéletesen.


Isten valóban szereti a bűnöst, főleg a megtérni vágyó bűnöst, mert az már szabadulni akar a bűneitől. Ezzel kifejezi, hogy a bűnről ugyanúgy gondolkodik, mint Isten. Ugyanúgy érez vele szemben, mint Isten. Ugyanúgy undorodik tőle, mint Isten. Ugyanúgy elhatárolódik tőle, mint Isten. Akkor is, ha ez őt magát marasztalja el. Amikor magára néz, látja saját bűnét, annak súlyát, szennyét, és kétségbeesik. Mert nem csupán a bűn következményétől, a kárhozattól szeretne szabadulni, hanem a bűn gyalázatától is, vagyis magától a bűntől. Ocsmánynak, meggyalázónak, fertőzőnek, életellenesnek látja. Mint ahogy az is. És a bűnöst Isten az oroszlán torkából menti meg, a sátán hatalmától, az örök kárhozattól.


Hogy megértsük miről is van szó, menjünk vissza kicsit az Úr Jézus peréhez. Pilátus megvizsgálta őt a római jog tekintetében, ami akár az igazságosság alkalmazása is lehetett volna. Kijelentette, hogy nem találta bűnösnek. Aztán a zsidók sürgetésére felajánlotta, hogy kegyelemben részesíti. Kegyelemben a bűnöst kell részesíteni, nem pedig az igazat. Pilátusnak az lett volna a kötelessége, hogy kijelentse Barabbásról, hogy bűnös, Jézusról pedig azt, hogy ártatlan.


10. Igazság, kegyelem és áldozat


Sehol sem olvassuk az Ó- meg az Újszövetségben, hogy az irgalmasság félretolja az objektivitást, az igazságot. Főleg az Isten igazságát nem. A Názáreti Jézus Krisztus kereszthalála épp az ellenkezőjéről szól. Kereszthalálával érvényt szerzett az Isten igazságának, mégpedig ilyen áron is, a halálával is. Ennyire nagy dolog az igazság? A bűnbánónak ezért, és csak ezért nem kell bűnhődnie, mert Jézus már megbűnhődött a bűnös bűneiért. De nem azért, hogy ő kényelmesen tovább vétkezhessen, egyetértésben bűneivel, vagy megalkuvásokban azokkal.


Igaz, hogy ő nem képes megváltania önmagát, tehát mint annak idején Izráel Egyiptomban, rászorul a külső segítségre, ezt ugyanúgy ő is Istentől kapja. De ez egyben véget vet az önszeretet önpusztító hatalmának. Erről beszél az apostol, amikor azt mondja, hogy Krisztussal együtt ő is meg van feszítve (Gal 2:20-21). Igaz, hogy Krisztus halt meg bűneiért, és nem az apostol. De Krisztus nem azért halt meg, hogy az apostol a bűnös életmódot zavartalanul tovább folytathassa. Ezt nem is akarja, mert ez fájdalmas nem csak Krisztusnak, hanem neki magának is.


Ettől kezdve arra vágyik, hogy vele együtt egy más, új és szent életet élhessen. Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt. Halálának hasonlatossága szerint a bűnbánó is halálba akarja adni régi életét, hogy új életet kezdhessen vele. Elég volt a feslettségből, kicsapongásból, szentségtelen életmódból (1Pét 4:3-4). Hiszen „hibátlan, szeplőtlen Báránynak a vérén váltattunk meg, hogy kitartóan cselekedjük a jót, ami kedves Isten szemében” (1Pét 2:19-20).


Akik megtérnek, épp azért térnek meg, mert meglátták korábbi életük kárhozatos voltát. A keresztségben Krisztus halálával azonosultak, hogy ezután új életben járhassanak (Rm 6:3-11). Ami nem megy a bűnnel való folyamatos harc (Rm 7:14-8:2) és életük Istennek folyamatos átadása nélkül (Rm 6. f.). Ez lényegét tekintve ugyanaz, mint az Egyiptomból való szabadulás után a szövetségkötés az Úrral, és az ő törvényének elfogadása és életgyakorlatra váltása. Létrejön az a kapcsolat az Isten és ember között, ami az Édenben megszakadt, és érvényre jut Isten akarata a javunkra. Vagy legalábbis elindulunk azon az úton, ahol majd ez a folyamat végül be is teljesedik.


De ez a folyamatos kapcsolat Istennel csak ott jön létre, ahol mi szabad és személyes döntésünk alapján állunk Isten elé. Méghozzá a vonzódás, bizalom, szeretet, sőt a létezés kölcsönös megosztása alapján. A megváltottak isteni természet részeseivé válnak. „Miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek a gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet” (Rm 6:22). És „maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk, ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak.” (Rm 8:16-17). Mert arra hivattunk el, hogy „isteni természet részesei legyünk” (2Pét 1:4). Mint ahogy a testet öltött Megváltóban az emberi és isteni természet nem versengett egymással, hanem egységben sőt egymásban élt, ugyanez kezdődik el a hívőben is. Tanítvánnyá válni több, mint a megváltás passzív elfogadása. A tanítványi élet hitből fakadó odaszánt, minden hívőnek az elhívása szerinti munkás élet. Minden mozdulatát, szavait áthatja Isten szeretete.


Az Úr Jézus kereszthalála óta nem lehet tovább úgy beszélni sem Istenről, sem pedig az emberről, hogy a kereszt tényét figyelmen kívül hagyjuk. A kereszt valami felfoghatatlan új, sőt botrányosan új a történelemben. Azért is, mert Istennek a bűnös helyére álló szeretete valami egészen szokatlan volt Izráel hitében is. Eddig nekik kellett bűneikért áldozatot vinni Istennek, és ez most megfordult. Isten az ő Fia által magára vállalta a bűnrendezést. Ő maga vitte az áldozatot az oltárra, ő szenvedte el az ellene elkövetett bűnök büntetését.


De a kereszt azért is botrány, mert követésre szólít fel minden megtérni vágyót. Isten hatalma ugyanis itt a szenvedésben, elhagyatottságban, a bűnösökért önmaga odaáldozásában mutatkozik meg ebben a világkorszakban a leghitelesebben. Nem pedig a Jelenések könyvében leírt felséges uralkodói trónusban. De a két személy, a megöletett Bárány és a trónuson ülő Úr ugyanaz. Azonban az önként vállalt szégyenbélyeg, a szeretetből a másikért, a bajban lévőért meghozott áldozat magasztaltatik fel a mennyben. Sőt egyedül ez magasztaltatik fel. Az Úr Jézus erőszakos halála az önző és erőszakos világ ítéletét és végének bekövetkeztét konkretizálja és vetíti előre. Ami a végidőkben Isten haragját vonja majd maga után (Jn 3:36, Jel 16:19). Míg bűn van ezen a világon, a bűnökért viselt áldozatos szenvedés is mindig lesz. Ezt vállalni pedig a hívőknek és nem a világiaknak a része.


11. A megváltás végső eredménye


A történelem körkörösen működik, alig hoz újat. Legalábbis belső lényegét tekintve nem. Ezért fontos a megváltással kapcsolatosan is a régi események és azok értelmezésének pontos ismerete. Hiszen az Egyiptomból való szabadítás és a Krisztus által nyert szabadítás a megváltás lényegét tekintve ugyanarról szólnak. Az üdvösség a történelemben kezdődik, hiszen az ember a történelemben él. De a beteljesedése túlnyúlik az emberiség földi történelmén.


A megváltás gyümölcse az új élet, amiről az Úr Jézus Nikodémusnak beszélt (Jn 3:3-8). Ez az új élet az ember Isten szerinti eredeti méltósága és nagyra hivatottsága. Itt is a folyamatosságról van szó, és arról, hogy a megváltásban az Isten Lelkének az emberben titokzatos, megfoghatatlan módon romboló és építő munkája megy végbe. Mégpedig úgy, ahogyan azt Isten akarja. Rombolja mindazt, ami gonosztól való, életellenes, Isten-ellenes, sötét és gonosz. És építi azt, ami Istentől, jóságából, irgalmából, szeretetéből és igazságából való. Tiszta, igaz és (örök)életre való.


A megváltás tehát egy olyan gyökeres fordulat, amelynek a létrejötte is titokzatos, mert Istentől való. Egyik embernek elég egy pillanat, hogy létrejöjjön benne, a másiknak hosszú idő kell, míg megérti, befogadja, ráhangolódik, és megtörténik benne. Annyiféle módon kezdődik az emberekben, ahányfélék vagyunk mi emberek. De mindenkiben egy folyamat indul meg, amely egész életén át tart,  és a vége örök élet.


 A megváltásnak van egy olyan oldala is, amely a már most és a még nem feszültségében létezik, de létezik. Minden egyes isteni beavatkozás, különösen az, amely nem a mindennapi gondviselés folyamatosságában mutatkozik meg, - mert az is Isten munkájának ékes bizonyítéka, - hanem egy szorongatott és reménytelen helyzet hirtelen jóra fordulásában. Amely szinte megrázkódtatásszerű pozitív érzelmi vihart és életújulást vált ki az emberben. Ez a megváltottak sorsában is többször bekövetkezhet.


A váratlan isteni beavatkozásból megszületik a megváltott lelkéből a hálaének, az Istent magasztaló zsoltár. „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkilátás volt az ajkunkon. Ezt mondták akkor a népek: hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR!” (Zsolt 126:1-2). Ez az örömujjongás olykor olyan hevesen tör ki az ember lelkéből mint valami vulkán.


Akin megkönyörült az ÚR, nem tudja és nem is akarja magába fojtani örömteli érzéseit. Sőt ezt egyenesen véteknek tekintené. Olyannak, mintha Isten szabadító tetteit szégyellnie és titkolnia kellene. „Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt” (Zsolt 40:11). Sőt egyenesen feladata az, hogy ezt tovább kell adnia a következő nemzedékeknek. „Nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt” (Zsolt 78:4).


Ez a mi evangéliumi közösségeinkben azért is nagyon fontos, mert a keresztséget (bemerítést) nem az áteredő bűn lemosásának tekintjük, hanem a felnőtt ember tudatos döntésének a Megváltó Isten mellett. Olykor annyira szélsőségesen gondolkodunk erről, hogy a gyülekezetben felnőtt fiatalok hitvallását alig tekintjük egyenértékűnek a világból vagy világi utakat megjárt tékozló fiak hitvallásával. Mintha Isten előtt nagyobb érték lenne az „elveszett és megtaláltatott” ember (Lk 15:24) a gyermek Sámuel Istenre figyelő nyitottságánál, aki kora ifjúságától „semmit sem engedett földre hullani az igéből” (1Sám 3:19). Kire így, kire úgy talál rá a kegyelem.  Eredménye ugyanaz. Kegyelemből megváltott élet, amit azonban nekünk is tovább kell adnunk gyermekeinknek.


A megváltottak hálakórusa nem csak a Vörös tenger partján Mózes és kortársai ajkán csendült fel (Gn 15.f.), - és most már a mi lelkünkben is, - hanem a mennyben, az örökkévalóságban is. Ugyanannak az Istennek ugyanolyan feltörő ujjongással, mint a Vörös tenger partján. „Nagyok és csodálatosak a te műveid mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid népek királya. Ki ne félte téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy a szent!” (Jel 15:3-4). Ezt úgy nevezi a Jelenések könyve, hogy a megváltottak éneklik Mózesnek az Isten emberének és a Báránynak az énekét.

Nagy kérdés: mi egyáltalán a bűn?



Nagy kérdés: mi egyáltalán a bűn?




1. A probléma felvetése



Érthetetlenül állunk az előtt a kérdés előtt, hogy ha az ember látja a bűn következményét, akkor miért csinálja mégis? Ha valaki alkoholistaként iszik, és utána éhezik, mert elitta a pénzét, mért nem változtat az életmódján? Mért alkoholt vesz, és mért nem kenyeret? Ha valaki összeférhetetlen, és állandóan veszekszik, - és ennek következtében körülötte mindenki rosszkedvűvé válik, - mért veszekszik mégis szinte szenvedélyesen, amikor maga is szenved ettől? Ha szégyen, keserűség és pusztulás követi a gyilkos háborúkat, - és ez ráadásul sok évszázados történelmi tapasztalat, - akkor hogyan lehet mégis belevinni a népeket újabb és újabb háborúkba? Ha egy pillanat alatt a világ eléghet, akkor miért gyártanak atombombákat? Ha a szemetelés csúf környezetet teremt, mért van tele a város is, de még az erdő is szeméttel? Ha a nyersanyagok esztelen pazarlása lehetetlenné teszi a jövő nemzedék boldogulását, akkor mért nem bánunk vele takarékosabban? Érthetetlen. Megmagyarázhatatlan. Nincsen emögött valami megfoghatatlanul gonosz titok? A bűn ember-létünk legmélyebb rétegeit érinti. Persze ugyanezt a réteget keresi a gyógyító kegyelem is.


Ami szép lehetne, ami elég lenne, ami nyugodt és békességes lehetne, azt mért teszi tönkre az ember? Mért vannak szenvedélyes veszekedők? Mért vannak intrikusok? Boldoggá teszi-e őket az intrika? Mért gyártunk kiváló acélból fegyvereket, és mért nem orvosi műszereket? Mért tüzelték el túltermelési válságok idején a gabonát, amikor milliók éhen haltak? Mért beszélnek annyit a mai kor humanizmusáról, amikor a mi korunk is tele van erőszakkal és embertelenséggel? Ki érti ezt? Mért beszélünk folyton fejlődésről, haladásról, amikor a világunk sem erkölcsileg sem anyagilag nem ebbe az irányba halad?


Pedig ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgaink, mintha tudnánk, hogy hogyan kellene bánnunk például az idős és beteg emberekkel, a védtelen gyermekekkel, a gyengébb féllel, a nőkkel, a helyzetükre kiutat nem találó szegényekkel, egyáltalán nekünk valamennyiünknek egymással? A problémák általában felszínre kerülnek, az orvoslásra tett javaslatok is megszületnek, és azután ezek körbejárnak anélkül, hogy bármi változna. Az emberséges emberek kivesznek a társadalomból, mindnyájan alattomosak, mindnyájan megvesztegethetők, hálóval vadásznak egymásra, a vezetők követelőznek, az önkény érvényesül a világban (Mik 7:2-3). Mi következik mindebből? Még rosszabb, mint ami most van?


Mit tudhatunk mi emberek egyáltalán a bűnről? Nekem nem is kell olyan messzire mennem, hogy ezzel az érthetetlen kérdéssel találkozzak. Hova lesznek az én nagy elhatározásaim Istennek szentelt életről, emberek felé odaszánt szolgálatról? Mért van az, hogy ezekbe olyan hamar belefáradok? Abba viszont nem, hogy mások hibáit észrevegyem? És akkor még hol van a rejtett nagyravágyásom? Mért jönnek vissza a már százszor megbánt és elhagyottnak vélt vétkeim, amikor megbánásom őszinte volt, és az utána következő megkönnyebbülést is valóságosnak éreztem?  Ugyanúgy ember vagyok, mint bárki más, és nincs jogom újjal mutogatni senkire. De ez az általános kedvezőtlen helyzet nem teszi könnyebbé a magamét. És főleg a „világ bűne” engem sose fog sem feloldani, sem pedig megnyugtatni.


A keresztyénség, - ha a helyén van – többet foglalkozik a bűn kérdésével, mint a társadalom többi része. Egy valamire való gyülekezetben több szó esik a bűnről, mint a bíróságokon. Ez érthető is, hiszen a Bibliának egyik nagy témája a bűn. A megváltás, a bűntől való szabadulás értelmetlen volna, ha nem lennénk tisztába azzal, hogy mi a bűn. A bűn igazából csak Isten közelében válik azzá ami. Mert az ember tud ködösíteni. Különböző korokban különböző kulturális és vallásos eszmerendszerekben nevezték pusztán tudatlanságnak, erkölcsi fogyatékosságnak, az igazságtalan társadalmi helyzet törvényszerű velejárójának, az ember gyengeségéből adódó botlásnak, stb. Csak hogy ne kelljen nevén nevezni. A ma divatos pszichológiai iskolák is gondosan kerülik ezt. Pedig már Plutarkhosz rájött arra, hogy bűnös élet mindent nyomaszóvá, zavarossá tesz, és ami nappal csupán törvénytelenség, beteges hajlam, gyilkos indulat, az éjszaka megjelenik, mint nehéz, kínos álom, beteges, babonás, félelem.[1]


Aki az életet csak élvezni akarja, elveszti a komolyságát, ami marad, az lényegtelen és üres. Amióta az ember elszakadt Istentől, nincs irány, nincs mérték, nincs középpont. Az ember korrumpálódott, és ennek van egy magával ragadó sodra. Egyfelől egy türelmetlenül ideges élet-éhség, ami túlteszi magát a törvényen és bemocskol, másfelől egy szorongás, rossz lelkiismeret, erőtlenség, anélkül hogy az ember tisztában lenne az eredetével.


A bűn áthatja az ókortól napjainkig az életünket, meghatározza kultúránkat, sorsunkat, az egyénét éppúgy mint a nemzedékekét. A bűn a világ kezdetekor nem volt Isten teremtett világának a része. Az első bűn az Isten iránti engedetlenség volt. Már ez a bűn is elválasztotta az embert Istentől és a saját jó sorsától. Minden jelentéktelenné és hazuggá vált. Az Isten és ember kapcsolatában beállott zavar azonnal kihatással volt az ember összes viszonyára. Ezek után az embernek nem volt ereje arra, hogy tisztességes maradjon. Ettől kezdve az ember embertársával, környezetével, sőt önmagával is rosszul bánik. Ha van bátorságunk, szembe kell néznünk a bűn súlyával. Nem lehet a bűnt egy könnyed legyintéssel elintézni!


A bűn ördögi eredetű, egyetemlegessé vált (Rm 3:9-18), és folyamatosan uralja az emberiség történelmét. Beleivódik az ember jellemébe, markában tarja az ember agyát és idegrendszerét, áthatja vágyait, uralja az élet minden területét, erőteljesen vonzza magához az embereket. Már gyermekkorban betájolódik az ember ebbe az irányba, és nehezen téríthető el élete végéig. Megjelenik még a vallásban is, mégpedig igen változatos formában.


Mint mondtuk, vannak, akik csökkenteni próbálják a bűn jelentőségét. Tévedésnek, hiányosságnak, gyengeségnek, hibának tartják, vagy egyszerűen csak napirendre térnek fölötte. Ez van. A bűn a Biblia tanítása szerint azonban lázadás elsősorban Isten ellen, de aztán szinte minden normális dolog ellen. Főleg az erkölcsi rend ellen. Minden ellen, ami szép és igaz.


A bűn az ember önszeretete, önimádata, öntörvényűvé válása. Ez a kegyes önimádatra is igaz. A Római levél első három fejezete bemutatja, hogy milyen mélyre süllyedt a bűnében az ember. Azt is, hogy Isten hogyan reagál a bűnre: a bűn zsoldja a halál (Rm 6:23). Nincs a bűn tehát következmények nélkül. Amerre szétnézünk, környezetünk tönkretétele, rossz szokásaink, a felbomló családok, a nemzetek egymás ellen való acsarkodása, a természet tönkretétele, mind árulkodó jele annak, hogy a bűnnek súlyos következményei vannak. Ami érthetetlen, az hogy mégis milyen vonzó. Az ember szinte lebeg, olyan könnyedséggel kezeli a bűn kérdését. A mai ember „ártatlansági őrületben” szenved.


 Különös, ahogy Friedrich Nietsche a 19. század úgynevezett Isten-gyilkos „káromkodó prófétája” előre látta az istentagadás tragikus következményeit. „Mit tettünk amikor a földet elszakítottuk a napjától:  az Istentől? Merre haladunk ezután? Hova tartunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányba? Van-e még fönt, van-e még lent? Most már nem a végtelen semmibe bolyongunk csupán? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon lehet-e ennél hidegebb? Nem jön-e egyre közelebb és közelebb az éj? Az ember leleményes állattá vedlik majd... Az ’utolsó ember’ csak vaksin pislog majd: mi az, hogy szerelem? mi az, hogy vágy? mi az, hogy becsület?  mi az, hogy emberség? sőt egyáltalán mit keres az égen a nap, a hold, meg a csillagok?”[2]


2. Mi a bűn?



A bűn mért nem jelen problémát a mai kor emberének? Napjainkban bűn az, amit a büntető törvénykönyv annak ítél. A modern társadalmak nem ítélik bűnnek az istenkáromlást, a pornográfiát, a magzatelhajtást, az eutanáziát, a homoszexualitást, a kábítószer-élvezetet. A társadalom eltűri vagy nyíltan támogatja azokat a cselekményeket, amelyeket a Biblia tilt és elítél. Szinte csak az számít bűnnek, ami „kiderül”. Aki összeütközésbe kerül a törvénnyel, az csupán „ügyetlen”, esetleg „lebukhat”. Az átlagember, (tartok tőle hogy az átlag keresztyén is) mást tart bűnnek, mint amit a Biblia.


Olykor a legrosszabbak nem érzenek bűntudatot sem, míg a legjobbak kínlódnak „semmiségek” fölött. A hitleri és sztálini hóhérok nem érezték magukat bűnösnek. Azzal védekeztek, hogy parancsra tették szörnytetteiket. Sík Sándor viszont Keresztút verseiben az ellenkező végletet mutatja. Vajon kinek van igaza? Milyen alapon? És főleg: ki dönti el? Mi emberek, vagy valaki más? Van-e egyáltalán objektív fórum? Ő így vall önmagáról:


Krisztus ostorát éjente, naponta


Eleitől hány ember bűne fonta,


És hányé ólmozza makacsul manap.


Melyiknél lennék makulátlanabb?


A bűn tajtékoz minden nap körül,


S az ítélet a bűn méhében ül.


A bűnök óceánja végtelen:


És mely bűntől vagyok szeplőtelen?


Ki ellen szól az ítélet, ki ellen?


Minden embernek minden bűne bennem,


Gyümölcsként, virágként,


Vagy csíraképpen.


Ahhoz kiált, aki az anyaméhben


Szólítja szabadságra a magot.


És minden bűnért felelős vagyok.




A szomszédomnak nem volt kenyere,


S nekem jóval a tányérom tele.


Rám nézett, és a szívem megesett,


Nem adtam mégsem, csak egy keveset.


S ha bőven is, csak a selejteséből,


Ha javából is, csak a fölöséből.


Ha meg egyszer a magamét feleztem,


Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem.


S az Igazságos Mennyei Király


Kezeiből a jutalom kijár.


S bár tudtam: hogy tettem csak arra méltó


Mint a gyermeké, aki cukorért jó.


A mézes szájíz mégis megmaradt,


És meg-megveregettem a vállamat,


Holott a szomszéd... s mind az éhesek...


Uram, vállalom az ítéletet.


Mindenkiért, Uram, mindenkiét![3]  


Az Úr Jézus olyan súlyos és komoly dolognak tartotta a bűnt, hogy annak legyőzését soha nem várta emberektől, hanem egyedül csakis az irgalmas Istentől. Isten felfedi azt a káoszt, zavart, tisztátalanságot, ami az emberben van, - ha hagyja a bűnös bűnei feltárását, - és ugyanakkor kegyelmesen be is fedezné, vagyis megtisztítaná a bűnöst.


A bűn nem merül ki erkölcsi vagy vallási vétségekben, az egyén bűnösségében. Egy emberfeletti erő jelenik meg benne. A bűn nem csak egyfajta tulajdonság vagy hiányosság, hanem valamiféle rabság is. A bűn minden normális dolognak az ellentéte sőt gyűlölete. Tehát alapjában véve az élet szentségének és gazdagságának a szenvedélyes tagadása. Isten ellen való harc. A bűn a határok, korlátok átlépése, sőt széttördelése. Túlfűtött önbizalom. Belülről az emberből magából, a szívéből származik (Mk 7:21-23). A bűnök bemocskolják az embert. Tulajdonképpen Jézus eljövetelével vált világossá, hogy mi is a bűn a maga teljes valóságában: hogy nem hisz az ember neki, vagyis az őt elküldő mennyei Atyának (Jn 16:9). Ha nem hisz Istennek, a hit ezért még megmarad, csak az iránya és tartalma változik meg.


A bűn nem föltétlenül azt jelenti, hogy valaki különösen rossz, hanem azt hogy az ember nem a jó helyen van. Az evangélium bűnbánatra, megtérésre hívása nem szűkíthető le az iszákosokra, házasságtörőkre, istenkáromlókra és egyéb nagy és közmegvetésnek „örvendő” bűnök elkövetőire. Jézusra minden embernek szüksége van, akár igaz, akár bűnös. Amíg Istentől eltávolodva él az ember, csak egyet tehet, enged Isten hívásának. Ilyen értelemben válik világossá, hogy a bűn az, ahogy az Úr Jézus mondja:  „nem hisznek bennem” (Jn 8:24, 16:9).


Az ember vétkezhet azzal amit mond, azzal amit tesz, és azzal, amit elmulaszt. Sőt azzal is, amit csak gondol. Szinte szállóigévé lett a mondás: „nem loptam, nem öltem, nem paráználkodtam, tehát én jó keresztyén vagyok”. Nem vitatható mindezek értéke. De ez még nem egészen az Úr Jézus életmódjának követése, ami pedig az emberhez igazán méltó élet lehetne. Az nem merül ki a negatívumokban. A Biblia szemléletmódja szerint nem csak az elkövetett tettek számítanak bűnnek, hanem a mulasztások is, és valószínűleg ezekből van több.



A világvégi ítéletről szóló példázatban éppen ott domborodik ki a lényeg, hogy az emberek elmennek az örök kárhozatra, mert nem tettek semmi jót, pedig tehettek volna. „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek elé minden népet, és ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze, a kecskéket pedig balkeze felé állítja. Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.” (Mt 25:34-36). Ugyanerre a kényes pontra teszi rá az ujját Jakab apostol, amikor azt írja: „aki pedig tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak” (Jak 4:17).



Az igazak azért mennek az örök életre, mert tették a jót. Méghozzá természetes módon, önzetlenül, minden hátsó gondolattól, minden számítástól mentesen. Nem akartak sem erkölcsi sem anyagi hasznot húzni senki bajából. Abból a szolgálatból sem, amit az emberi szenvedések enyhítéséért végeztek.


Ebben a példázatban a kép kitágul a hívők táborától kezdve az egész világra, tulajdonképpen minden emberre. A Bíró elé gyűjtenek minden népet. Egy szó sem esik a vallásról, a templomba járásról, a kegyesség gyakorlásáról, az éneklésről és az imádkozásról.  Még abban sincs különbség, hogy valaki hitt-e Istenben vagy nem hitt. Az meg végképpen szóba se kerül, hogy milyen párthoz, társadalmi osztályhoz, egyházhoz tartozott, hiszen ennek az ítéletben semmi jelentősége nincs. Hogy gazdag volt-e vagy szegény, egészséges-e vagy beteg? Egyetlen ügy körül fordul meg minden. Hogy viszonyult azokhoz, akik szükséget szenvednek, mert szegények?


Az Úr Jézus itt nagyon is földhöz ragadt módon tanít. Valaki éhes, és a másik enni ad neki. Valaki szomjas, és a másik inni ad neki. Ruhátlan, és ha a másiknak van kettő, odaadja az egyiket annak, akinek nincs egy se. A jövevénynek, vagyis a jöttmentnek, az adott helyen nincsenek gyökerei, nem élvezi a család és a rokonság védelmét. Valaki azonban mellé állhat, pártfogásába veheti, és lehetővé teheti, hogy egy baráti körhöz csatlakozzon. Egy beteg olykor nem képes ellátni saját elemi szükségleteit sem. De ha van valakije, aki elmegy hozzá, bevásárol neki, kitakarítja a lakását, segíti addig, míg meggyógyul, máris megoldódnak vagy legalábbis enyhülnek a gondjai. Más valaki börtönbe került. Esetleg úgy hogy bűntényt követett el, esetleg úgy, mint az apostolok vagy az első keresztyének, hogy igaztalanul megvádolták, és börtönbe juttatták őket. A börtönben lévő emberek azonban még mindig emberek. Gondolhatunk rájuk is, és meglátogathatjuk őket. Ezek a tettek, - mondja Jézus, - nem kerülik el Isten figyelmét.


Nem kell hozzá sok emberismeret, hogy tudatában legyünk annak, mennyi idő, lelki erő, anyagi áldozat, önzetlenség, sok esetben önmegtagadás szükséges mindezek végzéséhez. Majdnem lehetetlen emberi erővel győzni azt a sok szükséget, amely felénk nyújtja kezét. Ha Isten az erőnk forrása, csak akkor vagyunk képesek ezt hosszú távon úgy végezni, hogy mentesek maradunk a dicsekvéstől is, meg a kiégéstől is.


Van ennek a példázatnak egy szokatlan jellegzetessége. Akik mindezt a jót tették, egyáltalán nem is emlékeznek rá, hogy mikor tették, vagy egyáltalán tették-e. Meglepetés számura az, hogy ezért jutalmat kapnak. Hiszen nem a jutalomért tették, hanem azért mert felebarátjuknak szüksége volt a segítségükre.


Azonban a fordítottja is nagyon hangsúlyos. Akik szívesen szolgáltak volna olyan megtisztelő személynek, mint maga az Úr Jézus Krisztus, azok sem emlékeznek arra, hogy erre életük folyamán valaha is sor kerülhetett volna. Jézussal ugyanis az utcán sohasem találkoztak. A közembereket viszont nem tartották olyan figyelemre méltónak, hogy egyáltalán észrevegyék őket. Az Úr Jézus ebben a példázatában azonosítja magát minden szükségben lévő emberrel, személyválogatás nélkül. Szoktunk-e olykor adni valamit „Jézusnak”? Vagy mindig csak kérünk tőle? Gondolunk-e mi hívők a mi leggyakrabban elkövetett bűnünkre, hogy tudnánk jót tenni, de elmulasztjuk? Hát már ez is bűn?


3. A szókészlet



Mint minden nyelv őriz valamilyen ősi bölcsességet, a magyar is. A mi bűn szavunkban az ősi tő a bű, vagy valamikor az életet segítő vagy rontó erőket jelölték. Ebből adódik, hogy azt az embert, aki eligazodott a kettő között: bűbájosnak hívták. Ebből a szótőből származik a bűvös, bájos szavunk, de a bűzös, büdös is. Ez a bűn megtévesztő voltát mutatja. Vonz, csábít (Jak 1:14-15), de megtéveszt, megcsal, becsap (Ef 4:22). Nem azt adja, amit vár tőle az ember, hogy üdébb, könnyebb lesz tőle az élete, hanem az ellenkezője: zavart, szégyent, kétségbeesést hoz. Félrevezeti az embert.


A héber Bibliában a bűnnel kapcsolatosan hihetetlenül gazdag szókészletet találunk:


  • הטה  - hét, hattat: a bűn az Isten elleni lázadás, engedetlenség aspektusa
  • און - ávah, ávón: hajlít, fordít, az igaz útról letér
  • עועává. jogcsavarás, visszájára fordítás, ezzel megsérteni valakit
  • אשם - asam: vétkezni, bajt okozni magának vagy másnak
  • פשע - pesa: hűtlenség, vétek, elpártolás
  • חלל- hálal: az, amivel az ember magát Istent sérti, a szentségtörés
  • שא - sa: dölyfös elbizakodottság, haszontalanság, hazugság, hamisság
  • שקץ - sáqac: megutálni, megvetni
  •  רשע- rásá: rosszaság, gonoszság, igazságtalanság
  • מאס - máasz: megvetni, megutálni, a hűség megtörése, hűtlen elpártolás
  • רעע - ráá: rossznak lenni, csalás, hazugság, az ami nem tetszik Istennek
  • תלל - tálal: csalás, ámítás, tévedés, vétek
  •  שגה- ságah: a tévedésből származó nem szándékos, gyengeségből adódó bűn
  • תבל - tábal: gyalázatosság, fajtalanság, utálatosság
  • יגע - jaga: fáradozni, törekedni tőből, negatív értelemben a mulasztás bűne
  • קללה - qállaláh: gyalázás, beszéd általi lebecsülés, lekicsinylés, átok
  • רעע דבר - dabar ra: gonosz beszéd
  • שוט - suth: ide-oda járkálni, eltérni (Istentől vagy az igaz úttól)
  • עקש - aqas: fordít, eltérít, elcsavar, igazságtalanul vádol
  • לוז - luz: eltér, elfordul, erkölcsi értelemben eltévedni
  • מרד - márad: fellázad, ellenszegül[4]
    A kifejezések bősége nem azt jelenti, hogy az ószövetségi emberek bűnösebbek lettek volna bárkinél. Sőt éppen ellenkezőleg, sokkal nagyobb fokú érzékenységgel rendelkeztek a bűn vonatkozásában, mint mi. Valamint megértették azt a kellemetlen tényt is, hogy az ember nem egyféleképpen vét Isten ellen, hanem ennek számos formája létezik. Különféle helyzetben más és másként fordul el az Isten törvényétől, vagyis magától a törvény adójától: Istentől. A bűn által megszakította az ember az Istennel szembeni egyszerű és tiszta közösségét. Ez által felelőtlenül megfosztja magát az Éden kertjében még meglévő bizalmas és engedelmes viszonytól, és egyben védtelenné válik ezzel a titokzatos erővel, a bűnnel szemben. Ennek következtében reménytelen küzdelmet kell folytatnia a természettel, amelyben már nem érzi magát otthon. Alkotnia kellene, és csupán tipródik és tengődik, és végül menthetetlenül elnyeli a halál. A Genezis a bűn megjelenése után lavinaszerű, gyors elterjedéséről számol be.[5]
    Az Újszövetség szavai:


  • άμαρτια hamartia: céltévesztés (Pál apostol 64-szer használja)
  • αδικια ádikia: igazságtalanság – αδικεω - rosszat cselekedni igéből
  • ανομια anomia: törvénytelenség
  • ασεβεια – ászebeia: istentelenség
  • παραβασιςpárabásdzisz: átlépés, áthágás
  • παραπτωμαpáráptóma: vétek, bűn
  • πωρωσις pórószisz: megkeményedés
  • κακια kákia: rosszaság
  • ήττημαhéttémá: bukás
  • πονηριαponéria: gonoszság
  • ενοχοςenokhosz: vétkes[6]
    Pál apostol a Római levél első három fejezetében bebizonyítja, hogy a pogányok tisztában vannak azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, hiszen mindenki Isten képére teremtetett, és mindenki rendelkezik lelkiismerettel is. De Istentől való elfordulásuk és a bűn szeretete megvakította őket. Ettől függetlenül felelősségre vonható állapotban vannak. De nem csak a pogányok bűnösök, hanem a zsidók is. Akik a kiválasztottságra hivatkozva nem intézhetik el ezt a kérdést egy vállrándítással, hogy nem róluk van szól, hanem a többiekről. Sőt a Római levél 3. fejezetében elénk tárja, hogy a bűn következtében védtelenné vált minden ember.[7]
    Wolfhart Pannenberg szerint az egyháznak önkritikusabban kellene viszonyulnia a bűn és bűnbánat kérdéséhez, mert átvette a világ könnyelmű szemléletmódját. Ismernie kellene a Biblia nézőpontját a bűnről, mert Fridrich Niettzsche és Sigmund Freud hatására a bűnt és a bűntudatot az egyház is valamiféle egyetemlegességben lebegő fogalommá lágyította. A bűn nemcsak a köznyelvben marginalizálódott, hanem az egyházban is, és már alig érzékeljük, hogy lényegileg egyenlő Isten semmibevételével. Ez azonban nem jár együtt azzal, hogy a modern (és a posztmodern) ember ne találná magát szembe a bűn problémájával és következményeivel.
    Akkor is így van, ha a pszichológiai szóhasználat kerüli és marginalizálja a bűn kérdését. A spirituális és erkölcsi krízis helyén csupán életviteli krízist lát. Az alapbajjal nem hajlandó szembenézni. Azzal, hogy amikor az ember saját énjét helyezi a középpontba, mindent és mindenki mást csak eszközként akar használni saját érvényesülése érdekében. Ez együtt jár a másik, sőt a természet semmibe vételével. És az Isten elleni gyűlölettel, mert Ő mindezt tiltja. Az ember a gőg állapotában minden dolog mértékévé saját énjét képzeli, így Isten helyzetébe véli felemelni sajátmagát. Istent kevésbé tartja kívánatosnak az anyagi javaknál. Ennek a vallásos változata az, amikor magát Istent is csak vágyai kiszolgáló eszközének tekinti. [8]
    Sőt amennyiben a lelkiismerete megszólal, a hárítás eredményeként a rossz fészkét a másik emberben vagy tőle távoli csoportokban véli. Ettől pedig  csak még agresszívebbé válik. Mivel a rossz ritkán mutatkozik meg teljes súlyával, ez könnyen ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy ő a jó oldalán áll, és a bűn csak a másik oldalon van. Mivel a bűn egyetemes, az efféle „moralista” álláspont csak képmutatás.


4. A bűn személyes hatalom



A bűn nagy titok. Alig értjük meg, hogy mi is található a mélyén. Van valami mögöttes, van valami misztérium benne. A Biblia különböző néven nevezi azt a személyes hatalmat, amely erősebb és intelligensebb az embereknél:


  • A világ fejedelme – (Jn 14:30, 1Kor 2:6)
  • Sötétség világbírója – (Ef 6:12)
  • Vádló - (Jel 12:10)
  • Gonosz – (Ef 6:16)
  • Ördög – (Dt 32:17, Mt 4:1, Jn 8:44)
  • Mintakép volt, míg álnokká nem vált - (Ez 28:12-15)
  • Fényes hajnalcsillag volt, míg azt nem mondta, fölmegy az égbe, Isten csillagai fölé - (És 14:13)
  • Embergyilkos volt kezdettől fogva - (Jn 8:44)
  • Hazugság atyja – (Jn 8:44)
  • Ordító oroszlán - (1Pét 5:8)
  • Sárkány, Sátán, Fenevad - (Jel 12-13 f.)
    Ebben a dolgozatban nem kívánok a satanologiával foglalkozni, csupán azt akarom érzékeltetni, hogy az ember bűne mögött rajta kívül egy személyes hatalom áll, amely (vagy aki) erőteljes vonzással van rá. Mivel ugyanúgy „beköltözik” az ember szívébe, mint Isten Lelke (Rm 8:29), ugyanúgy kifejti a hatását, csak nem az élet, hanem a bukás és a halál irányába. Olyan állapotot idéz elő, amelyben az ember elidegenedik Istentől.
    A sátán könnyű életet ígér az embernek, vágyai beteljesülését. De ezzel becsapja (Rm 7:11). Csábításával éri el, hogy az ember a bűn útjára ne csak kívánkozzon, hanem rá is lépjen, amely teljességre jutva viszont halálát okozza (Jak 1:13-15). A bűn illúzió, és nem a valóság. Értelmetlenség, és nem a józan ész szerint való. Nem bölcs dolog. Keménység, amikor engedményre volna szükség, lásd a tízezer tálentummal adós példázatát (Mt 18:21-35). Lágyság, amikor pedig szilárd állásfoglalásra volna szükség, lásd Éli főpap fiaival szembeni engedékenységét (1Sám 2:29). Hazugság, amikor csak az igazság mentene meg, lásd a hamis prófétákat (Jer 23:25).  Imádat helyett káromlás, lásd a Jelenések könyvét (Jel 16:11). Az ember kiesik a ritmusból, az élete rendjéből. Pimasszá, sandává, aljassá, besúgóvá, kegyetlenné, gyávává, egyszóval gonosszá válik. Pedig csak sikeres akar lenni.
    A Jakab 1:14-15 az ember vágyáról úgy beszél, amely mintegy kinyúlik valami ígéretes felé, hogy ezután az ember a maga teljességében is afelé mozduljon. Az emberek ugyanis gondoskodnak a saját érzelmi világuk betöltöttségéről. Vágynak rá, hogy feldobottak legyenek. Ennek érdekében hajlandók áldozatot is hozni, vagy legalábbis fizetni valamennyit. Ezt összetévesztik saját lelkük érzéseivel, pedig csak színházjellegű az egész. Amikor valaki színházba megy vagy TV előtt ülve egy filmet néz, a hatása alá kerül. Azonosul a főhős sikerével vagy tragédiájával. Valamelyest átéli azt amit lát, de ez nem válik az ő saját életévé mégsem. Vége a történetnek, és ő ugyanolyan maradt. Rossz esetben még a katarzis is elmaradt. Másnak az érzéseit élte át. Ha a szereplő gyászol, ez nem az ő gyásza. Ha szerencse éri, ez nem az ő szerencséje. Mindez számára másodlagos, vagy egyenesen érdektelen. De mivel ez is jobb, mint semmi, gyorsan újabb „élményt” keres magának. Íme a virtuális kultúra a maga megtévesztő természetével. Élet helyett „élmény”. Az illúzió az üresség palástja.
    Bele kellene nézni a szívünkbe: mit gondolok (és érzek) én igazából fontosnak? Mire vágyok? És szükségem van-e arra? És ha kell, hogyan jutok hozzá? Igazságos módon-e? Valóban szükségem van-e arra, amire vágyok, vagy csak úgy megkívántam? Ha nincs szükségem rá, mért mozdított meg mégis? Ugyanis ezektől a másodkézből vett érzelmi hatásoktól csak elsivárosodik az ember lelke. A sivárság ellen persze jó a pótszer is.
    Isten törvénye viszont az életet szolgálja. A tiltott dologra irányuló kívánságaink azonban úgy jelennek meg a lelkünkben, mintha ezekről mi jobban tudnánk, hogy mi szolgálja az életünket, mint az Isten. Arra ösztönöz, hogy az élettel ellentétes dolognak lássuk az Isten törvényét. Azt az érzést kelti bennünk, hogy azt csak úgy tudnánk betartani, ha lemondanánk valami olyan dologról, ami hozzátartozik az életünk gazdagságához és boldogsághoz. Ez a befolyás lelkileg megalapozza, hogy az emberi kívánság kinyúljon afelé az ígéretes dolog felé, ami viszont az élet ellenségétől származik, az ördögtől. Ezt azonban csak úgy szerezheti meg az ember, ha félretolja az Isten törvényét.
    Ezért az életet habzsoló nemcsak az életét védő korlátokkal kerül szembe, hanem tulajdon érdekeivel is. Így viszont reménytelenül ki van szolgáltatva az élet teljességére vágyó vak törekvéseinek, amelyeknek vége a csömör és végső soron a halál. A halál nem olyan külső tekintély, amely kívülről sújtaná a bűnöst, hanem a bűnnek a természetébe be van kódolva. Az Istennel fennálló viszony tétje az élet vagy halál. Kirkegaard szerint az ember véges énjétől nem nyerhet egyensúlyt és nyugalmat, mivel önmaga egységét sem képes megteremteni, még azt sem tudja a saját öntudatára alapozni. Hiába próbálkozik kétségbeesett módon, hogy véglegesült módon önmaga akarjon lenni. Ez a törekvése elhibázott. Az emberi létezést ugyanis az örökkévalóság határozza meg. A másik út a sátán sugalmazása és egyben hazugság.[9]
    A bűn következményét mint elidegenedést a szociológia kutatja, a pszichológia kimutatja, de szorgalmasan igyekszik elválasztani az emberek bűntudatától. Pedig az ember minden szabad akaratból meghozott tette által válik ténylegessé a rossz, és ez a rossz, rossz lelkiismeretet okoz. Az elidegenedés egyetemességéről szóló filozófia nem változtatja meg, még csak nem is csökkenti az emberek bűntudatát. A kettő ugyanis egymásba fonódik. Nem választhatjuk szét a bűn tényét, ami elidegenedéshez vezet, attól hogy a bűn ott van, és zavart okoz. Számos szociológiai és pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy az elidegenedés milyen romboló hatású. Én-vesztés, világvesztés, elgépiesedés, társadalmi feszültségek, magány, üresség, értelmetlenség érzése fenyeget. Az ember egyszerűen szinte személytelen alkatrésszé válik a munka és a szórakozás nagy gépezetében.[10]


5. A bűn következménye



 A bűnnek tehát messzemenő következménye van. A bűn megbüntetésének, a bűnök megbosszulásának szándéka végigkíséri az emberiség hosszú történelmét. A politikusok készenlétben tartják egymás bűneivel szemben a megtorló intézkedéseket. De a kisemberek mindennapjai sem mentesek a zavartól és a bosszúvágytól. Az ember mintegy szíve mélyén tudja, hogy a helyzete valahogy nincs rendben. Az Úr Jézus viszont hangsúlyozottan a bűnösökért jött, nem az igazakat hívta magához, hanem a bűnösöket a megtérésre (Mt 9:13). Ezzel nem igazolta a bűnöket, hanem az Isten jogos haragjának az elkerülése érdekében mentő szándékkal tudatosan kereste mindig a bűnösök társaságát, hogy megmentse őket ettől a haragtól (Lk 15:1). És persze attól a nyomorúságtól is, amiben már nyakig benne vannak. Aki igaznak tudja magát, annak nincs szüksége Jézusra, nem is keresi, így nem is lehet közössége vele soha.


A mi korunk a bűnök igazolásának kultúrájává vált. Korrupció, politikai hazudozás, választási csalás, terrorizmus, „megélhetési bűnözés”, homoszexualitás, prostitúció, különféle sátáni ihletésű abszurditás úgy jelenik meg, mint ami magától értetődő állapot. Esetleg „másság”, amely felé nagy és szemforgató tolerancia igénye él. Gazdasági és politikai korrupcióval a szegények kifosztása, a csúsztatás és a hazugság különböző formái a médiában, piaci verseny címén emberek tönkretétele, mind szalonképessé vált. Magzatelhajtás, eutanázia nem számít az életellenség bűnének. A fiatalok megrontása kábítószerekkel, a bűnözés különféle technikáinak megkedveltetésével - már nem az erkölcs, csupán az ízlés, esetleg a kriminalizáció világába sorolandó. A bűnösökhöz szóló evangéliumból félő, hogy a bűnök iránti tolerancia „evangéliuma” lett az elvilágiasodott egyház „missziói és lelkigondozói szolgálatában” is.


Az Úr Jézus bejelentette, hogy közeleg az Isten ítéletének a napja. Isten megbünteti a bűnösöket, sőt mindenestől eltávolítja a bűnt magát is az Ő teremtett világból. Azt is tanította, hogy Istené az ítélet. Az Ő szolgálatában Isten szeretete irgalmasságként jelent meg, az egyetlen erőként, amely képes az embert a bűntől és a bűn következményétől megmenteni. Küldetése éppen a bűnből való szabadítás. Tudta, hogy az Igazat, az Emberfiát, Isten szolgáját el fogják utasítani. Megalázzák, leköpik, megostorozzák és végül keresztre feszítik. Ez lesz azonban e világ végéig az emberek bűnből való szabadulásának, és a megváltásának egyetlen lehetséges módja (Rm 1:16).


A bűn tehát olyan tény, amitől nem lehet eltekinteni. Ézsaiás könyvének 59. fejezete elénk rajzolja Izráel rosszkedvű gyülekezetét. „Tapogatjuk a falat, mint a vakok, tapogatózunk, mint akiknek nincs szeme. Botladozunk fényes délben, mintha alkonyat volna, és sötétségben vagyunk, mint a holtak. Morgunk mindnyájan, mint a medvék, nyögdécselünk, mint a galambok. Törvényességre várunk, de nincs, segítségre, de távol van tőlünk. Bizony sok bűnt követtünk el veled szemben.” (És 59:10-12a).


Ma úgy mondanánk, hogy ez a „hívő” depressziósok gyülekezete. Összezavarodtak, nem látják világosan sem azt a helyzetüket amiben vannak, sem a kibontakozás lehetőségét. Frusztráltak, egymást vádolják, nyomott a hangulatuk. Megpróbálkoznak azzal, hogy kitörjenek, de ennek a próbálkozásnak nincs sok esélye, eredménye meg végképp nincs. Igaz hogy Isten meg tudná szabadítani őket, de a próféta látta, hogy ez nem Istenen múlik, hanem a nép bűnei választják el őket Istentől. És ők akarják, hogy ez így legyen.


A próféta feltárta az okokat: a Moloknak mutatnak be áldozatot, a halottaktól tudakozódnak, semmire sem mennek, de nem hajlandók szembenézni vele (És 57:9-13). Hazugságban élnek, kezeik nem tiszták (És 59:3), rossz terveket szőnek, gondolkodásmódjuk elferdült, nem igazodnak már Isten Igéjéhez (7-9. v.). Eközben úgy csinálnak, mintha Istent keresnék, böjtölnek, imádkoznak, de életmódjukon nem változtatnak (És 58:1-12). Nincs aki felvállalná, hogy megmondja Izráel népének az igazat, kivesztek a próféták (És 59:4). Emiatt a helyzet csak romlik. Panaszkodnak, megállapítják a bajt, romlik az egymáshoz fűződő viszonyuk is, de marad minden a régiben. Masszívan tartja magát a megtérni nem kész gyülekezetben a bajok orvoslása helyett azok meddő számbavétele és a felettük való kesergés.


Mennyi Isten ellen való vád, Istennel szemben táplált rosszkedv terhelte minden korban Isten népének lelkét! Annak a népnek, amely pedig kiváltságot élvez a többi néppel szemben. Isten ismeretében nőtt fel, nemcsak Isten törvényét, hanem kiválasztó kegyelmét és nemzedékeken át megnyilvánuló hűségét egyaránt ismeri. Tapasztalatokra tett szert Isten szabadításairól. Más népeket taníthatna Isten útjaira, ehelyett önmaga problémáin rágódik, de ezeket sem képes megoldani.


Viszont ebben a helyzetben is igaz, hogy senki más nem tud segíteni, csak egyedül az Isten. A próféta nem azt mondta, hogy Isten nem akar segíteni, hanem azt a kérdést vetette fel, hogy vajon kin múlik az, hogy szabadítása késik? Isten mondott csődöt? Bár Isten képes lenne meghallgatni őket, mégis úgy döntött, hogy nem teszi meg. Amíg ők a bűn mellett döntenek, és igazán nem akarnak megtisztulni, addig meddő várakozás Istenre számítani. Van egy pont, amin Isten nem teszi túl magát: „bűneitek választanak el titeket Istentől” (2.v.). Nem Istenen van a sor. Ha szabadulni szeretne a nép, akkor változzon. Tartson bűnbánatot és forduljon el a bűneitől.


Ha ez nem történik meg, viselnie kell a nem kívánt következményeket. Isten megengedi, hogy a bűn megbüntesse az embert. Azt az embert, aki makacs, elutasítja Isten megtérésre hívó szavát. Isten nem tetézi a büntetést, mindig csak azok miatt a bűnök miatt bűnhődik a bűnös, amit elkövetett, vagy amelyekben benne él. De azok miatt bűnhődik. Isten nem tartja többé vissza kegyelmesen a bűnök következményeit. Amit vetettek, azt aratniuk is kell (Gal 6:7).


„Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsem, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson” (És 59:1). Még ebben a reménytelen helyzetben is egyetlen reménye maradt Izráelnek, az hogy az Isten irgalmas. Az egyetlen mód, ahogy az ember közeledhet Istenhez, a bűnbánat és a megtérés.


Megtérés még nem történt meg a lélek összetöretése nélkül, megalázkodás nélkül. Semmi sem szól a megtérés ellen, hanem minden csak mellette. Soha senkinek nem kellett még szégyenkeznie megtérése miatt. Sőt senkit sem lehetett meggátolni abban, ha végül elhatározta, hogy megtér. Maga az ördög sem volt képes erre sohasem. Mert csak ebből következik a megmaradás és az élet.


6. Kísértés vagy bűn?



Az a kénköves szagot árasztó, lópatával és kosszarvakkal rendelkező megmosolyogtató fekete figura, amivé a középkor a sátánt átszínezte, idegen a Bibliától. A Szentírásban a sátán úgy áll előttünk, mint fejedelem, mint szellemi hatalmasság. E világ nagyon is intelligens, de egyben arrogáns és gonosz ura. Az Ószövetség egyik késői könyvében, Zakariás könyvében található egy beszámoló. Jósua főpap ott állt az Úr angyala előtt. A sátán vádolta Jósuát. Hogy mi volt a vád, arról az Írás hallgat. Az angyal nem azzal védte a főpapot, hogy bebizonyította volna, hogy amit a sátán állít, az egyszerűen hazugság. De össze sem ütközött vele. Annyit mondott: „dorgáljon meg téged az Úr te sátán!” (Zak 3:2). Azt látnunk kell, hogy a sátánnal kapcsolatos ma divatossá lett hősködés a Szentírástól idegen.


A sátán az emberek megtévesztője és vádolója egyben (Ef 4:22). A sátán megkörnyékezte az Úr Jézust is (Mt 4:1-11), és összecsapott vele nem egyszer. Méghozzá Jézus leggyengébb pillanatában, amikor kint volt a pusztában és negyven napon át böjtölt. A Lélek vitte ki Jézust a pusztába, és ahol a Lélek tevékeny, ott biztosan támad a sátán is. Mindhárom kísértés kimondva vagy hallgatólagosan abból a tényből, illetve annak megkérdőjelezéséből indult ki, hogy Jézus az Isten Fia-e? Van-e egyáltalán köze Istenhez, vagy csak beképzeli ezt?


Először is Jézus, az éhségét csillapíthatná, ha parancsával a kövekből kenyeret hozna létre. Ezzel bizonyíthatná istenfiúságát, legalább is önmaga számára (Mt 4:1). A kenyér kérdés előkerült akkor is, amikor az Úr Jézus nem engedte éhesen haza azokat a hallgatóit, akik egész napon át szaván csüggtek (Jn 6:1-15). A mindennapi kenyérért való imádkozás benne van a „Miatyánkban”. Az emberek egyik legfontosabb kérdése a kenyér kérdés. A kenyér gondjában benne van mindaz, amire az embernek szüksége van, hogy élhessen: a ruha, a lakás, a munka, sőt még az emberhez méltó becsület is. Ezt Isten is tudja. Ezért ad esőt az égből mind az igazaknak, mind a hamisaknak (Mt 5:45). Azonban nem mindegy, hogy a kenyeret ki adja. Az ördög, vagy pedig az Isten. Nem mindegy, hogy a maga kenyerét eszi az ember, vagy másikét. Becsülettel vagy anélkül szerzett kenyeret eszik.


Másodszor: ha Jézus választja a népszerűség gyors útját, leveti magát, vagyis alászáll a templom párkányáról, akkor azonnal helyrehozhatja azt, amit az intertestamentális kor isten-állama elrontott. A néptömegek előtt egy csapásra nyilvánvalóvá tehetné isteni hatalmát. Mindenki azonnal követőjévé válhatna, és nem pusztulna el a templom sem, nem szóródna szét Izráel népe a pogányok között újra ezer évekre. Megkímélhetné a rá váró megpróbáltatásoktól önmagát is, a népet is. A sátán ezzel a maga módszerét ajánlotta Jézusnak. A tömegek éretlenek arra, hogy döntéseket hozzanak, vezetőre van szükségük, legyen Jézus a vezetőjük. Hódítsa meg, majd igázza le őket. A módszer nem számít. Az csak a célt szolgálja.


Az Úr Jézus tudta, hogy megtérés nélkül senki sem lehet Isten országának polgára. Ennek a megtérésnek belső és nem külső kényszerből kell fakadnia. Nem a csoda, nem a szenzáció hatására, hanem csendben a belső szobában meghozott szabad döntés elég erős arra, hogy a megtérő kitartson mellette mindhalálig. Isten színe előtt a saját lelkiismerettel küszködve, a saját bűnt is bűnnek látva, kegyelmet kérve és kapva, - ez a megtérés megkerülhetetlen útja.


Harmadszor: Jézusnak van lehetősége, hogy a világuralmat magához ragadja a sátán segítségével. A földi körülmények adottak. A világban már minden pozíció foglalt, sőt mint a történelem mutatja, mindig több potenciális jelölt vár a maga sorára, hogy magához ragadja azt hatalmat, amit kinézett magának. A politikában, a vallásban, sőt a kegyesek között sincs olyan hely, amelyet Jézus kivárhatna. Ha Jézusnak egyáltalán van hatalma, akkor egyszerűen nevetséges zörgetése a szív zárt ajtaja előtt (Jel 3:20). Ragadja meg a hatalmat, ha kell erőszakkal is!


Az Úr Jézus azonban egész radikalizmusával vallja, hogy a hatalom egyedül az Atyáé. Ő a hatalmat nem kivívja, hanem az Atyától kapja majd. Viszonya az Atyához azonban nem a lázadás, hanem az engedelmesség. Jézus a kísértések elutasításával mutatta meg, hogy Isten akaratát tekinti az egész létező világ fundamentumának. Ha már elfelejtettük volna, újra tudatosítsuk magunkban: a keresztyének hitvallása ennek folytatása és proklamálása a világ felé. Egyedül ennek van értelme az egyházban a jelenben és lesz a jövőben is. Alárendeljük magunkat Isten akaratának? És igaz-e, hogy mindent egyedül tőle várunk?


De meg kell különböztetnünk a kísértést a bűntől. Olykor bűnbánatot tartunk a kísértéseink miatt, pedig ezt nem kellene. Azért van kísértés, mert van kísértő. A kísértés nem bűn, a bűn pedig nem kísértés. A kísértésről nem tehetünk, a bűnben pedig mi magunk is benne vagyunk. Vagy saját akaratunkkal, vagy engedékenységünkkel.


7. Mi a bűnbánat



A megtérni vágyóknak el kell dönteniük, hogy a bűn kérdésében kinek van igaza? Hogy a bűn lekerült a fontos kérdések listájáról, abban valószínűleg az is közrejátszik, hogy nincs igazán jó megoldása. A nevelés, a példaadás, a humanitárius jó szándék, a bűn üldözése, a bűnös megszégyenítése, vagy akár a katarzist elősegítő emelkedett művészet, mind érték a maga helyén, de alapjában nem képes megoldani ezt a bonyolult ügyet. Ez egyedül Isten hatalmi körébe tartozik. A bűn kérdésének két megoldása van: 1. a bocsánat, 2. a büntetés.


Isten segítő, együttérző a bűnös felé, de semmiképpen nem támogatja a felületességet bűn kérdésében. Isten felfedi azt hogy mi van az emberben, hogy segíthessen. Minél mélyebb valakinek a bűnbánata, annál megalapozottabb a megtérése. Bűnlisták az Újszövetségben: Gal 5:19-21  Rm 1:18-32  2:1-29  2Kor 6:14-16  12:20b  Ef 5:3-6  18  Kol 3:5-9  2Tim 3:1-7  1Pét 2:1  Jak 3:14-16  3:1kk  4:1-8  A bűn lényegéről szóló igék: 1Kor 15:56  Mt 15:19  7:16-20  Jn 8:44.


Mi a bűnbánat: csupán érzelmi megnyilvánulás? Nyilván az is, az ember szomorkodik bűnei fölött: „bárcsak ne követtem volna el!” Ez helyénvaló. De több ennél. A Szentlélek teszi a bűnt bűnné (Jn 16:7-11,  13,  22).  Ugyanez a Szentlélek hirdeti meg a bűnbocsánatot Krisztus keresztáldozatáért, vagyis igazítja és vigasztalja meg a bűnöst (Jn 14:26). A bűnbánat tett, nem csupán a bűnbánatról való elmélkedés vagy beszéd. A bűnös hagyja, hogy Isten feltárja állapotát. Isten felfedi a bűnös ember bűnét, de egyben be is fedezi azt.[11] A Szentlélek megtisztítja a bűnöst. Kimossa a szívből, gondolatvilágból, célok közül a bűnt. Akit Isten megtisztít, az valósággal tiszta (1Jn 1:9).


A bűnlisták azonban csak a rossz fa rossz gyümölcseit mutatják. A bűn az, amitől minden ami értelmes és értékes, szétmállik, szétfolyik, bizonytalanná válik. Mert mint mondtuk, van a bűn hatásában sőt hatalmában valami titok. Csábító, ígéretes, de olyan, ami becsap, megcsal, megtéveszt. Az Ef 4:22-ben található φθειρωphtheiró – ige alapjelentése: szétdörzsölni, tönkretenni, megrontani, megtéveszteni. Olyan valami, amit ha beledörzsölünk a dolgainkba, megrontja azokat. Olyan törekvésünk, mint amikor szüntelenül mozgunk, sietünk, de ebben a céltalan törekvésben mindvégig mégis egy helyben maradunk. Olyan élet-ígéret, amitől minden mocskossá válik. Simone de Beauvoir erről így ír: ha egy ilyen ember megvénül, az az élménye, hogy számára minden meddő, rossz emlékű visszatérő dallam, ugyanaz az unalmas nóta, amit elénekelt már százszor, ezerszer. Újra kezdi amit már egyszer befejezett, de mindig rosszabbul kezdi újra. Nem vár, nem remél már semmit, számára vége a játéknak, immár benne lakik az, ami tulajdonképpen mindig is benne lakott: az üresség és a halál.[12]     


Dávid a Betsabéval való házasságtörése után csak akkor döbbent rá hogy mit tett, amikor Nátán próféta szemére vetette bűnét. Amikor viszont ráébredt tettének súlyára, tudta hogy olyan dolgot követett el, amelynek végzetes következménye van számára. Kiszakad Isten éltető közösségéből, fellázadt Isten és rendje ellen, fonák dolgokat művelt. Népének pásztoraként rossz példát mutatott, amit ha mások is követnek, ők is vesztükbe rohannak. Romlott pásztorrá változott, emiatt el kellene pusztulnia. Tudta, hogy saját ereje kevés a következmények elhárítására. Egyet tehet: összetörhet, bűnbánatot tarthat. Ez számára azt jelentette, hogy sorsát Isten kezébe tette. Bűnbánata magával hozta a felelősség vállalását. Ez viszont nem hozta magával automatikusan a bűn következményének elmaradását. De amíg a felelősségvállalás nem történik meg, a „bűnbánó” bűnbánata kimerül a mentségek keresésében. Ez pedig sem Isten sem emberek előtt, sem a bűnbánó számára nem sokat ér.


Az igazi bűnbánat nagy sebe az emberi léleknek. A szív legrejtettebb zugait is felkavarja. A tisztulás sem csak a felszínt érinti, hanem az egész embert mindenestől. A bűnbánó elismeri Isten ítéletét önmaga felett, de kéri bűnei bocsánatát, mert tudatában van, hogy Isten várható büntetése jogos és igazságos. Ettől pedig összeroskad és elesetté válik. Nincs sebezhetőbb lény a földön, mint a bűnei miatt összetört emberi szív.


Ezért folyamodott Dávid magához Istenhez irgalomért. Azt kérte, hogy ne törölje ki nevét az élők könyvéből, hanem inkább bűnét törölje el. Mossa le róla a bűnt izsóppal. Az izsópot a tisztulás szertartásánál használták. Istennek magának kell elfordítania a bűnétől az arcát. Ugyanúgy Isten teremtő munkájára van szüksége, mint kezdetben, hiszen azt kell megalkotnia amivel Dávid már nem rendelkezett: a tiszta szívét. Isten semmivel sem kényszeríthető arra, hogy ezt megtegye. Szabad akaratból nyújthatja ki a kezét a bűnbánó felé és mentheti meg a vétkezőt bűne következményétől. Dávid nem mentegetőzött, nem hivatkozott korábbi igazságára, hanem alávetette magát Isten bírói döntésének.


És Isten döntése az volt, hogy nem vetette el bűnbánó szolgáját, hanem megtisztította és helyreállította. A bűnből való megtisztulás szabadítja fel az életerőket az emberben. Örülhetnek az „összetört csontok”, mert Isten rakja őket össze. A tiszta szív eredményezi az erős lelket. A Szentlélek helyezi vissza a bűnbánót abba a pozícióba, amelyből kiesett.  Isten Lelke tanítja a bűnbánót, és a többieket is, hogy ne kövessék a példáját, ne érezzék magukat felszabadítva olyan dolgok elkövetésére, amelyek szembe állnak az Isten útjaival.


Csak a bűnbánat után derül ki, hogy Isten irgalommal bánt a bűnössel. Isten nem a külsőségekkel törődik, hanem az ember szívének legrejtettebb gondolatait nézi. De aki igazán összetörik bűnének súlya alatt, az kegyelmet és irgalmat talál az Úrnál. A bűnből való szabadulás, az ember lelkének gondolatainak megtisztulása mindig nagy csoda magának a bűnbánónak is, a környezetében lévő embereknek még inkább.


Isten helyreállító kegyelmét komolyabban veszi maga Isten, mint azok az emberek, akik ismerik a bűnöst, hiszen sokszor bűnbánata és megtisztulása, Isten helyreállító munkája után is pálcát törnek felette. Ezért védelmezi Isten a bűnbánót. Aki viszont támadja a bűnbánót, magával az Úrral találja magát szembe.


8. A bűn elleni harc



„A bűn elleni harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek, mint fiaknak szól: fiam ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12:4-6).


A bennünk lakó bűn elleni harcot megnehezíti az, hogy a bűn olyan ellenség, amit nem lehet maradéktalanul kiismerni. A bennünk lakó bűn – amint már volt róla szó - leginkább a vágyainkon keresztül férkőzik közel a szívünkhöz. Megpróbálja becsapni az értelmünket, a tiszta gondolkozásunkat. Ha alkudozunk vele, rávesz az úgynevezett középutas megoldásokra. Ha valakit látunk elbukni, megnyugtatjuk magukat, hogy velünk ez nem történhet meg. Megtévesztésünk fokról-fokra, kis lépésekben történik, éberségünk eközben ellankad, majd elalszik. Készek vagyunk visszaélni Isten kegyelmével: előre bekalkuláljuk, hogy Isten úgyis megbocsát majd nekünk, ha netán mégis vétkezünk. Még a bűnbánatunk is eltorzulhat, beteges vájkálássá válhat önmagunkban. Mellébeszéléssé, amikor nevén kellene nevezni dolgainkat. Másokat kárhoztatunk, magunkat pedig mentegetjük. A belső emberünk ilyenkor nem akar határozottan nemet mondani arra, ami rossz. Megfeledkezünk arról, hogy a bűnnel vívott harcunk földi életünk idején sohasem ér véget.


A bűn elleni harcban segít, ha fölismerjük, hogy az alapvető probléma bennünk van és nem másokban. Ha a Szentléleknek engedünk, és gondolataink megtisztulását akarjuk, érzéseinket alárendeljük a Lélek kontrolljának, ekkor rend keletkezik bennünk, és megtisztulunk. Megszabadulunk ugyan a bűn uralmától, de ekkor sem szabadulunk meg a bűn támadásától, a kísértéstől. A szent élet negatív oldala bizony tilalmak sorozata, lásd a tórát és a hegyi beszédet. A pozitívum az Úr Jézus szava szerint az, hogy „mindig azt tesszük, ami kedves Istennek” (Jn 8:29). Ha az engedelmességet halogatjuk, nem lesz belőle semmi. Isten legtöbbször az Ő Igéjén keresztül vezet minket, és nem érzéseinken vagy élményeinket keresztül. Pont ezért vesszük kezünkbe naponta a Bibliánkat, hogy vele kapcsolatban legyünk és maradjunk.


Az Úr tanít minket arra, hogy lelkileg szegénnyé kell válnunk, ha tiszták akarunk maradni. Boldognak mondja az Úr Jézus a lelki szegényeket (Mt 5:3). Ők mindig tudatában vannak, hogy a gazdagság Istennél van. Nem kell szégyellnünk lelki szegénységünket. Szükségünk van Isten adományaira. Szükségünk van a reggeli és esti csendességre, hogy belénk áradjon a Krisztus tudománya. Aki nem kéri, nem kapja Istentől a mindennapi igét és a Lélek segítségét (Rm 8:26-27). Aki elismeri szegénységét, azt Isten ajándékozza meg a maga gazdagságából.


Ha a bűnnel szemben meg akarunk állni, Isten szolgájává kell válnunk. Ez nem könnyű. Önmagunkat megtagadva kell mások érdekeit a magunké elé helyezni. Természetes állapotunknak kell tekinteni ezt. Nem kell félnünk attól, hogy megalázzuk magunkat Isten, és ha kell emberek előtt is. Isten a kevélyeknek ellene áll, majd Ő alázza meg őket. A kevélyekkel szemben az embereknek is fenntartásaik vannak. Az alázatosakat megbecsülik, az alázatosak előtt megnyílnak.


Isten gyermekévé kell válnunk. A gyermekeket azért állítja példaképül az Úr Jézus követői elé, mert nyíltak és áttekinthetők. A gyermekek még formálhatók. Hiányzik belőlük a büszkeség. A gyermek arra vágyik, hogy mindig a szülő mellett legyen. Addig nem lehetünk áttetsző jelleműek, míg nem vágyakozunk szenvedélyesen a mennyei Atya állandó jelenvalóságára, vezetésére és kontrolljára. Isten fegyelmező ereje biztonságot nyújt. Isten soha senkinek nem hízeleg, hanem neveli az Ő gyermekeit. Méghozzá igazságban, szeretetben, és sok-sok türelemmel. Ne féljünk ettől.


A bűn elleni harcban a legveszélyesebb az, ha feladjuk. Ha azt képzeljük magunkról, hogy mi ezen már rég túl vagyunk. Hogy ez csupán a kezdők és a bukottak dolga. Ha még Istentől is csupán dicséretet (és ami ma nagyon divatos: „bátorítást”) várunk és fogadunk el, az intést és fenyítést pedig nem (Zsid 12:4-11). Ekkor fiúságunkat kérdőjelezzük meg mi magunk. Ne tegyük!                 


9. Megtisztít minden gonoszságtól



„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő Igéje.” (1Jn 1:8-10).


Tisztának lenni jó. Ez igaz a testünkre és a lelkünkre egyaránt. A gondolataink, érzéseink, vágyaink, szavunk megtisztulása megkönnyebbülést hoz nekünk magunknak, de egyben környezetünknek is. Sok olyan dolog van, ami beszennyez: rosszakarat, versengés, bosszúvágy, elkeseredés a másik sikerén, rossz feltételezése a másikról, rossz hír terjesztése vagy meghallgatása, stb. Szenvedélyesen törekedjünk tehát a lelki tisztaságra. A jellemünk nagysága ebben domborodik ki. Ahogy közeledünk az Úr Jézushoz, úgy vesszük észre azokat a bűnös dolgainkat is, amik felett korábban elsiklottunk. Gondoljuk át, az Úr Jézus milyen nagy súlyt helyezett a gondolatok tisztaságára (Mt 5:28 12:35). Vágynunk kell arra, hogy bűntelenek legyünk, anélkül hogy erre beképzeltek lennénk (1Jn 5:18).


Paul Little szerint: „a jellem az, amit olyankor tesz az ember, amikor senki se látja”. Meg kell gondolnunk, hogy valamennyiünknek vannak titkos bűnei, ezért nem lehetünk felfuvalkodottak. Sok esetben a titkos bűn nyilvános bűnhöz vezet. Minden titkos bűn azonban Isten előtt egyszerűen csak bűn. Rajtunk is áll, hogy megszabadulunk a már egyszer feltárt bűntől, vagy nem. Isten nem azért leplezi le a bűnt előttünk, hogy benne hagyjon. Amikor ráébreszt, azért teszi hogy megtisztíthasson.


Világosan különbséget kell tennünk a kísértés és a bűn között. A kísértés nem bűn, és a bűn már nem nevezhető pusztán kísértésnek. Ha megkísért a sátán, - és főképp ha nem buktunk el, - emiatt nem kell lelkiismeret furdalással küszködnünk. Hiszen ez nem a mi szégyenünk, hanem az ördögé. A kísértésből azonban gyakran lesz bűn. A bűnben benne van az akaratunk vagy a hanyagságunk. A bűnben engedményt tettünk a kísértőnek. Őszintén szembe kell néznünk kísértéseinkkel, hogy legyőzhessük őket, és bűneinkkel, hogy megbánhassuk őket.


1Thess 5:22 figyelmeztet hogy mindentől ami gonosznak látszik, őrizkedjünk. Leghatásosabb védekezés a jó lelkiállapot, a Szentlélekkel való mély kapcsolat, és az elővigyázatosság. A szexuális kísértés ellen leghatásosabb védelem hogy tartózkodni kell a csábítástól, a szemérmet sértő képektől is. Aki alkohol rabja volt, ne üljön le mások egészségére koccintani. A drogfüggő ne tartson házánál szert. A csüggedő ne olvasson lehangoló könyveket. Aki meg kitér a mindennapi feladatainak hűséges teljesítése elől, ne olvasson csodálatos hitbeli beszámolókról, amelyek mindig alkalmas pillanatban segítették ki a hanyagokat. Aki mindig arra vágyik, ami a másé, ne nézegesse mások autóját, házát, feleségét. A hirtelenharagú ember ne hergelje magát, se környezetét. A pletykás ne füleljen, ha valakiről suttogva beszélnek. A beszédben, a magatartásban az egyértelműség nem olyan követelmény, amely teljesíthetetlen. Sokszor a bűn olyan egyszerűen oldható meg, hogy nem adunk helyet az ördögnek (Ef 4:27).


A lelki tisztaság nem statikus állapot. Bármilyen mély és őszinte bűnbánat sem jelent biztosítékot az ellen, hogy újra beszennyeződjünk. Az a tisztaság, amelyről a Biblia beszél nem valami ami van, hanem valami, ami történik, megvalósul. Ami csak akkor valósul meg, ha őszintén törekszünk rá. Egyszersmindenkorra akkor sem lesz birtokunkban a lelki tisztaság. Ha Isten megbocsátja bűneinket, ez nem hozza magával azt, hogy soha többé nem eshetünk el. Kísérthetők vagyunk és maradunk életünk végéig. Jó, ha ezzel számolunk.


Ez alázatban tart minket. Újra és újra szükségünk lesz arra, hogy megtisztuljunk. Isten újra és újra meg is fog tisztítani. Ezért ne vessük meg a visszaesőket. S ha mi magunk volnánk azok, ne keseredjünk el, mert a Názáreti Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől (1Jn 1:7). Ha vétkeztünk, nem az segít rajtunk, hogy letagadjuk, hanem az, ha újra és újra a kegyelem királyi székéhez járulunk (Zsid 4:16).


A lelki és erkölcsi halál ott terjed ma is, ahol a bűnnek nem állnak ellent. Előbb a bűn jut uralomra, azután ez teljességre jutva halált nemz (Jak 1:15). Ezért kezdi Isten előbb a bűn kérdésének megoldásával életünk megváltoztatását. Bocsánatot kapunk bűneinkre. Pontosan akkor, amikor kétségbeesetten nézünk szembe pusztító erejével. Ráébredünk, hogy tehetetlenek vagyunk hatalmával szemben, és segítséget kérünk a mennytől a bűnből való szabadulásra.


Azután elkezdődik a harc bennünk a bűnnel szemben. Isten biztos diadalt ígér a bűn fölött a mi Urunk Jézus Krisztus segítsége (keresztje) által. Ez egyben diadal a bűn következménye: a halál fölött is. Isten ígérete az örök és boldog élet, minden ember számára, aki elfogadja kegyelmét. A kegyelem hatásának legbiztosabb jele az, amikor annak gyümölcsei megmutatkoznak az életünkben. A kegyelem gyümölcse élet-ízű. Méghozzá örök-élet-ízű.


10. Jézus és a bűn



Az Úr Jézus egyértelműen elutasította, hogy őt jónak nevezzék (Mt 19:16), és ezzel a hízelgéssel mintegy elszigeteljék Istentől. Jósága csak addig jóság, míg az Istenben gyökerezik és Ő maga folyamatosan ebből részesedett. Innen érthető Jézus folyamatos imaélete is. De az Atyával való összetartozása kölcsönös. Az Atya egyetlen igazi képmásának Jézus Krisztust tekinti, és Jézus személyében Isten és az ember egységben van egymással. Ez a bűn nélküli állapot titka.


Különös, hogy ez a bűn nélküli Jézus szerette a bűnösöket. Kereste a bűnösök társaságát. Jézus megszólította az Isten ellen lázadó világot, és az is különös, hogy az ember oldalán állt, az ember pártját fogta. Ő ezt nem a világ felett uralkodó cézárok módján tette, hanem az Atyának engedelmeskedő szenvedő szolgaként. Ennek a világnak a törvénye a szerencsétlen, - jóllehet nem bűn nélküli – áldozatok lemészárlása. Jézus útja viszont az önfeláldozás a bűnösök érdekében.


Az Úr Jézus személye úgy áll előttünk, mint aki páratlan hatalommal rendelkezik a bűn hatalmával szemben. Ő mégis az Isten Báránya. Az Úr Jézus hatalma az áldozat. Keresztáldozatával magára vette a világon élő összes ember összes bűnét. Ennek csak úgy van megváltó értéke, hogy Ő több volt, mint ember: az Isten Fia. Amikor Isten ránk tekint, tisztának és igaznak lát Jézus Krisztus vére által. Ez az Úr Jézus bűntől szabadító munkája, amit végezni fog az idők végéig. Az engesztelő áldozat azt jelenti, hogy Krisztus elfordította rólunk Isten haragját. Isten szentsége így nem szenved csorbát. A bűn súlyossága és a kegyelem nagysága egyszerre válik nyilvánvalóvá abban, amit Isten érettünk Jézus Krisztus golgotai keresztje által tett.


Az Úr Jézus élete, tanítása, példája, keresztre feszítése, halála és feltámadása a Bibliában úgy áll előttünk, mint az emberi történelem központi eseménye. Az ember megváltása itt ment végbe. Megváltotta a világot, vagyis „megbékélt vele” a Golgota keresztje által (2Kor 5:18-21). Egy olyan világban élünk, amellyel Isten megbékült. Megváltott világ tehát a mi világunk, minden meglévő visszássága és az emberi történelem minden borzalma ellenére. És Isten még ma is munkálkodik azon, hogy ez a békesség ne csupán egyoldalú legyen, ne csupán az Ő részéről felkínált, hanem az ember elfogadott is legyen.


11. Hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett



Senki sem gondolhatja önmagáról, hogy őt már nem kísérti a sátán, pedig ezzel kapcsolatosan megvannak a megnyugtató gondolataink, sőt pozícióink. „Régi hívők vagyunk, sok tapasztalattal rendelkezünk”, - „Beteltünk Szentlélekkel”, - „Lelki emberek vagyunk”, - esetleg: „Lelkész vagy prezsbiter vagyok” - és lehetne sorolni a kísértő elleni vélt menedékeket. Ha az Úr Jézust élete végéig támadta a sátán, senki se gondolhatja komolyan, hogy neki viszont rangon aluli, ha őt is támadja.


Jakab levele 1:2-4 versei azt tanítják, hogy ne essünk kétségbe, ha kísértésbe kerülünk. De a kísértés senkit nem kötelez bűnre. Fel kell venni ellene a harcot, hogy megálljunk a hitben. A Galáciai levél 6:1 verse azt mondja: ne keressük a kísértést! Ne váljunk a bűn rabjává sem vélt lelki erőnkbe bízva, sem gyengeségünk tudatában - sem pedig Isten kegyelmére spekulálva.


A saját gyenge pontjainkat jó dolog megismerni. 2Kor 2:11-ben az apostol a sátánról azt írja: jól ismerjük az ő szándékait. Mert maga a naivitás már kísértés. Aztán a felfokozott kívánságok nagy kísértési területet jelentenek: „Nekem miért nincs, neki miért van?” Bűnös természetünkből adódó impulzusaink is. Például: „most úgy odavágnék neki!” A szabadosság, a test kívánsága, szemek kívánsága, az élettel való kérkedés (1Ján 2:16). Étel, ital, vagyon, túlfűtött és bűnös szexuális vágy. De kísértés a hamis aszkézis is, amely büszkeséghez vezet. Sok kegyes ember túl büszke ahhoz, hogy ezt elismerje. Némelyeknek a sietség a kísértés, a hamar kimondott szó, a megalapozatlan vélemény. Másoknál a halogatás, a napi munkák, a megoldásra érett döntések elodázása. Gyanúsítgatások, előítéletek, sértődések, amelyekkel uralkodni lehet a környezeten. Elbizakodottság, mások tehetségének vagy munkájának leértékelése, pletykára hajló természet, elkeseredés. Ki tudná felsorolni, hogy hány területen vagyunk mi emberek kísérthetők?


A sátánnak sok eszköze van a megkísértésünkre: a körülmények összejátszása, a közgondolkodás alacsony színvonala, különböző kényszerek, szeretteink féltése, a szégyentől, szenvedéstől való irtózás, megmagyarázhatatlan szorongás, stb. A Zsidókhoz írt levél Főpapja Jézus Krisztus ezt mind ismeri. Nem veti meg azt, aki kísértébe esett (Zsid 4:14-16). A régi pogányok úgy gondolkodtak az isteneikről, hogy azok túl messzire vannak az emberektől, alig törődnek velünk. Könnyű nekik, mert őket nem támadja a gonosz. A keresztyének Istene a közösségvállalás ilyen mély szintjéig közeledett hozzánk: Ő is megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, de nem bukott el.


Hogyan jöhetünk ki a kísértésből győztesen? Mindig nagy kérdés, hogy kell-e egyáltalán kijönnünk, kell-e egyáltalán győznünk? Vagyis akarunk-e egyáltalán győzni kísértéseink felett? Vagy pedig kialakítunk magunknak olyan kellemesnek tűnő önfelmentő „teológiát”, hogy majd az „utolsó kenet”, protestáns megfogalmazásban: az utolsó úrvacsorai bűnbánat mindent megold?


A Zsidókhoz írt levél nem csak arról szól, hogy meg tud érteni minket a mi Urunk a kísértések idején, hanem arról is, hogy meg tud tartani a kísértésben és meg tud szabadítani a kísértőtől. Már az Ószövetségi időkben tudták: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged!” (Zsolt 50:15).


De lehet a kísértésnek elébe is menni. Aki igeismerettel rendelkezik, azt nehezebben lehet becsapni tévtanokkal. Az alkalmazott ige felvértezi a jellemet. Az ige szeretete egyenlő az Isten szeretetével. Az Úr Jézus szerint a juhok ismerik a Pásztor hangját és idegent nem követnek.


Amikor az Urat megkísértette a sátán, Ő nem bukott el. Az Úr Jézust a megkísértés után elhagyta a sátán egy időre, és angyalok szolgáltak neki. Időnként minket is elhagy a kísértő, mert Isten nem hagy feljebb kísérteni, mint ahogy elszenvedhetjük és a kísértéssel együtt megadja a kimenekedést is, hogy elszenvedhessük (1Kor 10:13). Amikor ez megtörténik, jöhetnek a megpihenés áldott időszakai. Ha elestünk, keljünk fel minél hamarabb. Ha megálltunk a hitben, legyünk érte hálásak Istennek, és maradjunk alázatosak, ne veszítsük el józanságunkat.


12. Ti tiszták vagytok



Az új hívők gyakran zavarba jönnek akkor, amikor újra vétkeznek. Valószínűleg sok régi hívő problémája viszont az, hogy ettől már ritkán jönnek zavarba, pedig nem egyszer vétkeznek, esetleg folyamatosan élnek a bűnben. Az új hívők lelkiismerete még jól működik, ezért jönnek zavarba. Amikor ugyanis először találkoztak azzal, hogy mekkora élmény megtisztulni, milyen elemi erejű a lélek felszabadulása és a tisztaság feletti boldogító öröm. Világosan látták korábbi bűnös állapotukat, ami ettől a pillanattól riasztó számukra. A maguk tehetetlenségét is a gonosz fojtogató erejével szemben, de Isten irgalmát is, hogy szelíd szeretettel tisztította meg a lelkiismeretüket miden bűntől és minden vádtól.


Az új hívők amikor újabb vétkük miatt zavarba jönnek, gyakran kétségbe is esnek. Miután átélték hogy megváltást nyertek, félelem támad bennük, hogy ezt el is veszíthetik. Ha nincs mellettük gyakorlott lelkigondozó, könnyen esnek tévtanítások kelepcéjébe. Meggyőzik őket arról, hogy szükségük van újabb újjászületésre, amit csak egy bizonyos közösség tud biztosítani számukra. Szükségük van nyelveken szólásra, ördögűzésre, csodatévő erőkre, stb. Csak egyet nem mondanak meg nekik, hogy szükségük van és lesz - míg élnek folyamatosan - újra és újra arra a kegyelemre, amely először érintette meg szívüket (Rm 5:15-20). Ha viszont a lélek igazi tisztulása már a megtérés alkalmával elmaradt, akkor a lassú eltávolodás Istentől bizonyos felbuzdulás után mintegy magától végbemegy.


Nem lehet kétségünk afelől, hogy Péter apostol amikor az Úr tanítványául szegődött, akkor igazán megtért. Az Úr Jézus mégis azt mondta Péternek, hogy ha meg nem moshatja újra, akkor semmi köze nincs hozzá (Jn 13:8). Péter előbb tiltakozott ez ellen, hogy Jézus megmossa a lábát, azután viszont egész testét kívánta. Ekkor igazította helyre őt az Úr. Itt nem csupán Jézus alázatát szemlélhetjük, hogy vállalta ezt az alantas munkát minden aggályoskodás nélkül, hanem azt az igazságot is, hogy a hívőknek folyamatosan szükségük van Isten megtisztító kegyelmére egész életükön át. Ha ezt nem vesszük tudomásul, annak súlyos és szomorú következményei lesznek.


Istennek állandóan figyelmeztetnie kell minket is a lelkiismeretünkön keresztül a bűnre hajló természetünkre, az önzésünkre, a büszkeségünkre, a jóban való kitartásunk hiányára, kényelemszeretetünkre, felületességünkre, irigykedéseinkre, minden más szellemi és erkölcsi tisztátalanságunkra. Amikor hívővé lettünk, Isten nem szabadított fel minket a bűnös életmód gondtalan folytatására. Isten szent, és szent életre hívott el minket is. Ő végzi el a hívők megszentelődésének munkáját. Ő tisztít meg folyamatosan is.


Az Úr Jézus azt mondta, aki megfürdött, annak nincs szüksége arra, hogy újra ez az első lépés ismétlődjön meg. A megtérés a gonosszal való radikális és végleges szakítás kinyilvánítása, cezúra szerű radikális elhatárolódás a korábbi kárhozatra méltó életszakasztól. Aki nem fürdött meg, annak semmit sem ér a „lábmosás” sem.


Egyesek szent életre törekednek anélkül, hogy valaha igazán megtértek volna. Ez a szentségre törekvés önerőből fakad. Nem mintha szükségetlen lenne saját erőink mozgósítása megszentelődésünk érdekében. A saját erő bevetése nem szükségtelen, hanem elégtelen. Azonban az újjászületés nem emberi produktum. Akkor lenne mivel dicsekedni (Rm 3:25-28). Isten ad új életet annak, aki elfordult a régitől. A hívő élet útján az újbóli és újbóli megtisztulás sem az ember műve, hanem Istené. A megtartás is Isten ingyenes ajándéka mindenkinek, aki újra és újra igénybe veszi a Názáreti Jézus bűnt eltörlő vérének erejét. Míg él, akár minden nap. De hogy újra és újra meg kell tisztulni, az bizonyos!


13. A bűn és bűnbocsánat lezárt ügy?



Mi is volt az alapkérdés? Miért van ezen a világon annyi igazságtalanság, ármánykodás, aljasság, öntetszelgő üresség? Miért élnek egyáltalán gonoszok a földön? Miért vannak olyan emberek, akik másoknak ok nélkül is szenvedést okoznak? Miért vannak olyanok, akik lelkiismeretlenül tönkretesznek embereket és népeket? Miért vannak rablók és gyilkosok? Miért gyilkolhatnak a gyilkosok olykor büntetlenül? Mit keresnek az Isten által jónak teremtett földön ezek a szenvedést és gyötrelmet okozó emberek? Meddig kell tűrniük Isten megváltott gyermekeinek az ő hazugságaikat és ármánykodásaikat? Miért kell mindig a jóknak szenvedni a rosszaktól? Mért veszi el a konkoly a napfényt, a levegőt, az áldott esőt és a talaj termőerejét s búzától? Mért van konkoly egyáltalán a világon? Ki tud ezekre a valóságos és gyötrelmes kérdésekre válaszolni?


Az Úr Jézus egy példázattal utal erre a kényes területre. „Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld pedig a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög, az aratás a világvége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 13:37b-42). Azt mondja Jézus amit tapasztalunk, hogy e világon mindkettő jelen van, a jó is, meg a rossz is.



A jót gyakran elgáncsolják, a rossz pedig érvényesül. Végül pedig ami erkölcsileg káros, vonzóvá válik sokaknak. Pedig ahol a konkoly tenyészik, ott is a búzának kellene nőni. A gonoszság helyén is a jóságnak kellene lenni. A gonoszság semmilyen formája nem kötelező senkinek. Mindezek a dolgok nem elvileg léteznek, hanem nagyon is a valóságosan. A feleség szenved a férjétől, férj a feleségétől, mindkettejüktől a gyerekek, az egész család a nagyszülőktől, stb. Ember az embernek okozza a legtöbb fájdalmat.


A gonoszság jelenvalóságának és az ebből fakadó fájdalmaknak sok esetben nincs sem ésszerű magyarázata, sem pedig megoldása. Vagy ha lenne, akkor sem azon fáradoznak a legtöbben, hogy ennek utána járjanak, még kevésbé, hogy a bajokat megszüntessék. Az igaznak mindeközben kell igaznak bizonyulnia. Az igazak hordják nem csak igazságukért való küzdelmüknek terhét, hanem a gonoszság burjánzásáét is. A gonoszság egészen jó dolgoktól veszi el a levegőt. A tudás, a művészet, a sport, a pihenés helyei lehetnének ott, ahol virágzik a prostitúció vagy a kábítószer-fogyasztás. A bűnös életmód leépíti a jellemet. Az emberszeretet és Isten-imádat templomai lehetnének azok az emberi lelkek, amelyek átadták magukat mindenféle szennyes dolog művelésére (Rm 1:25-32). A kettő nem fér össze egymással, mégis mindkettő létezik.


Néha a bűnök az égre kiáltanak (Gn 18:20-21). A bűnöktől való szabadulás egyedüli útja azonban csupán a megtérés. Megtérni viszont nem kötelező, csak lehet. Mi történik akkor, ha emberek ezrei nem térnek meg, hanem folytatják bűnös életmódjukat, vagy éppen belekeményednek bűneikbe? Elhatalmasodik a gonoszság e földön (1Ján 5:19). Alig marad olyan terület, ahol zavartalanul virágozhat a jó.


Ebben a példázatban az Úr Jézus erről a kényes kérdésről beszél. Ahova Isten jó magot vetett, oda jött a sátán is, és elvetette a maga konkolyát, és mind a kettő kizöldült. Ennek a példázatnak a kulcsa a szolgák kérdése: „kiszaggassuk-e a konkolyt vagy pedig ne?” Az Úr Jézus egyértelmű válasza: ne tegyétek! Ez az angyalok dolga lesz a világ végén. Addig együtt nő a konkoly és a búza. Isten akarja ezt így - a bár gyötrelmes, - mégis gyümölcsöző együttélést. Együtt kell élnie a kettőnek az aratásig.


Ennek két nyomós oka van. Az egyik, hogy senki sem képes az emberek fiai közül tökéletes ítéletet mondani embertársáról. Hiszen nem ismerheti olyan mélységében, mint ahogy az Isten ismeri, aki mindenkinek a szívébe lát.  Hátha egy „búzát” tép ki a kéretlen ítélkező? Isten számára viszont a búza-ember érték. Csűrébe akarja takarítani, és nem égeti meg olthatatlan tűzzel. A jókat Isten arra szánta, hogy a végső nagy megjutalmazás alkalmával kitüntesse őket.


A másik ok az, hogy még egy konkoly is megváltozhat. Bár ez a növényeknél képtelenség, de itt nem növényekről, hanem emberekről van szó. A legrosszabb tékozló fiakból lesznek a legjobb hívők, akiknek aztán igazán érték az atyai ház! Egyik-másik farizeusból is még Pál apostol válhat. Isten nem akarja a türelmi időt elvenni az emberektől. De az igaznak és a gonosznak örök sorsa azért merőben más lesz. Isten betakarítja az igazakat a maga csűrébe, a gonoszokat pedig megégeti olthatatlan tűzzel. Ennek joga, ideje és módja azonban egyedül Isten kezében van.


Az ember élete az ítélet napján egységes egészként áll majd Isten színe előtt. Hogy kik vagyunk valójába, az az egész életünk történetéből derül majd csak ki igazán. Azért küzdünk, hogy Isten irgalmából újjáteremtett önmagunk maradhassunk anélkül, hogy ugyanazok maradnánk, akik voltunk megtérésünk előtt, mert ez a megszentelődésünk kudarca volna (Zsid 12:14). Hogy az ítélet napján a mennyei célt elérjük, ehhez is ugyanaz a kegyelem segít, amely indulásunkkor ott volt, és ezután is elkísér egész életünkön át (2Pét 1:3-11).





[1] Plutarkhosz: De virtute et vitio – magyarul: Az erény és a bűn
[2] Paul Strathern: Nietzsche filozófiája
[3] Sík Sándor: „Keresztút” versciklusának 1. stációjából részlet
[4] Sándor Balázs: Az ószövetségi etika alapvető kérdései – Elváló utak (Rabbínikus és keresztény exegézis) c. könyv: 68. o. –  bele kellett nyúlnom az itt található összeállításba, mert a héber szótárban másként találtam - Jószöveg műhely Kiadó Bp., 2008.
[5] Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája I.: 131. o. – Osiris Kiadó Bp., 2000.
[6] Leon Morris: Az Újszövetség teológiája: 74. o. – Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány kiadása – Bp., 2001.
[7] Hans Walter Wolf: Az Ószövetség antropológiája: 145. o. – Harmat Kiadó Bp., 2001.
[8] Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia 2.: 181-213. oldalain részletesen tárgyalja a bűnek a világban és az egyházban is meglévő és kollektív voltát, ami ellen a védekezés a marginalizálás és a hárítás. Létezik ugyan a „világ bűne” is, de ez nem menti az egyén felelősségét.
[9]  Wolfhart Pannenberg: i.m.: 192. o.
[10] Paul Tillich: Rendszeres teológia: 292.-294 o.: részletesen kifejti, hogy az elidegenedés, kétely, értelmetlenség, szorongás, kétségbeesés, öngyilkosság milyen módon függ össze az emberek rossz lelkiismeretével.
[11] Claus Westermann, Gerhard Gloeg: A biblia titkai – Bevezetés a Bibliába: 447. o. – Kálvin Kiadó Bp., 1997.
[12] Simone de Beauvoir: Az öregség: 336. o. – Európa Kiadó Bp., 1972.