Gyermekkorom Szőkepusztán és megtérésem!

Ajánlott weblapom:  Szőkepusztai Baráti Kör
 

1950-ben az esztendő első hónapjában születtem a Libickozmához tartozó Szőkepusztán. Már születésemkor megmutatkozott az Úr kegyelme életemben. A körzethez tartozó bábaasszony segédkezett a születésemkor a falutól távol lévő tanyánkon.

Az első megpróbáltatásom ott kezdődött szüleim elmondása szerint, hogy nem sírtam fel, tehát nem lélegeztem. Már olyan kékre színeződtem, mint egy kék kötény, amikor a bábaasszony sűrű pofozkodása közepette végre elsírtam magam.

Előttem született testvérem nyolc hónapos korában meghalt, utána Édesapám azt fogadta, hogy három gyermekig meg sem áll. Becsületére váljon, teljesítette fogadalmát.

Öcsémmel és Húgommal nyiladozó értelmünkkel ismerkedtünk, nevekedtünk, egyébként páratlanul gyönyörű környezetben. Kopárpusztára négy kilóméter távolságra jártunk általános iskolába, ahová Háromházáról, Cserfekvésről, Világosról is jártak osztálytársaink.

Édesanyánk hívő szülők hatodik legfiatalabb gyermeke volt. Szülei mindent megtettek, hogy gyermekeiket tisztességben az élő Isten szeretetére neveljék.

Anyukánk, szülei akarata és tiltása ellenére a hit nélkül élő szabados életvitelű szomszéd fiút választotta élete párjául, aki esküvő előtt mindent megígért neki, amit csak hallani szeretett volna. Esküvő után keserű felébredés következett. Édesapám kicsapongó, korlátokat maga körül nem tűrő életvitelével, mint politikai elítélt börtönbe került. Amnesztiával szabadult, majd újból börtön.

Édesanyám ott maradt a három gyermekkel a gazdálkodásra berendezett tanyánkon. A sok megpróbáltatás szinte törvényszerűen az Úr felé terelte, felnőtt fejjel elfogadta az Úr Jézust megváltójának, élete urának.

Mi gyermekek ekkor Édesanyánkkal a szőkepusztai kéttornyú (még ma is gyönyörű) imaházba jártunk, ahol szinte minden alkalommal megteltek a padsorok. Több példás életű Baptista hívő testvért ismertünk ott meg, akik életünkre, formálódó jellemünkre, hitünkre jó hatással voltak.

Akkoriban költözött oda Kovács István testvér népes családjával, aki a Békehírnökben olvasta, hogy Szőkepusztán hiány van szolgáló testvérekből. Csodálatos hitével, példaadó életével, színesen előadott bibliai történeteivel, mint vasárnapi iskolai tanító nagy hatást gyakorolt ránk.

Sajnos Édesapánk mindent megtett, hogy családját távol tartsa az imaháztól, még a körzetbe kijáró prédikátort is megverte egy alkalommal. Egyik alkoholos dühöngése közepette, ami sajnos rendszeres volt, még Anyukánk bibliáját is többször átszúrta nagykéssel.

Érdekes módon minket, gyermekeket fizikai módon nem bántott, de alkoholmámoros dühöngései alatt féltünk, amikor Anyukánkat bántalmazta. Már annak is örültünk, ha annyira részeg volt, hogy a kocsiderékba esve a lovak hozták haza a távoli kocsmából, ilyenkor elmaradt a dühöngés. Ilyenkor másnap nagyon beteg volt, epét hányt és fogadkozott, hogy soha többet nem iszok. De ezt a fogadalmát csak pár napig tudta megtartani.

Mi gyermekek szívesen jártunk imaházba, talán azért is, mert számunkra a békesség szigete volt. Kezdeti időszakban népes gyermekcsapat volt, jól éreztük ott magunkat. Olyan őszinte gyermeki hitünk alakult ki, amikor Édesapánk nem volt jelen rendszeresen imádkoztunk. Gyermeki csínytevéseim után lelkiismeret furdalásom és őszinte bűnbánatom volt.

1959-ben megkezdték a mezőgazdaság kollektivizálását, ahogy akkor mondtuk a téeszesítést.

Jöttek az agitátorok, a népet, kit szép szóval, kit kényszerrel behajtották a közösbe. Elvették a földet, igásjószágokat, szekeret és minden lényegesebb mezőgazdasághoz szükséges felszerelést. Mindezt „önként” sírva tették a sok megpróbáltatást megért gazdák.

Sajnos ezzel megkezdődött a szőkepusztai gyülekezet elnéptelenedése. Aki csak tehette elköltözött, hogy családja megélhetését boldogulását biztosítani tudja.

Úgy emlékszem 1962 körül a baptista közösségből már csak a mi családunk maradt Szőkepusztán, az imaházat bezárták, majd eladták a téesznek és tároló raktár lett belőle.

Kiskamasz korban voltunk, akkor lett volna talán legnagyobb szükségünk a példaadó testvéri közösségre, hitre való nevelésre. De azért nem panaszkodok, ott maradt nekünk egy áldott, drága hívő édesanya, aki töretlen hittel gondoskodó szeretettel átsegített bennünket életünk problémáin. Töretlen hittel bízott az Úr megtartó kegyelmében és szeretetében.

1964-ben Édesapám alkoholos dühöngései más nőkkel való kapcsolatai mind nehezebbé tették a család együtt tartását. Sokszor már Édesanyám élete is veszélyben forgott.

Egy márciusi napon Apánk távolléte alkalmával, Anyukánkkal összepakolva a legszükségesebbeket sülysápi rokonokhoz menekültünk. De Édesapánk nem hagyta annyiban a dolgot, utánunk utazott és sírva kérte Anyukánkat, hogy bocsásson meg neki, meg fog változni.

Mi Öcsémmel egy pünkösdi közösségbe tartozó drága testvérék családjába kerültünk, több mint egy hónapig, amíg a szülők a költözést és a lakhatási problémákat ideiglenesen megoldották. Kókai Feri bácsira, aki tűzoltóságnál fényképész volt és családjára, ma is évtizedek távlatából csak szeretettel és hálával tudok gondolni.

Ott tapasztaltam meg életemben először a hívő családban lévő Isten szeretetén alapuló harmóniát. A három generációs család tagjai tisztelettel és szeretettel beszéltek egymással, egy csúnya szó nem hangzott el közöttük. Rendszeresek voltak a reggeli és esti családi áhítatok, amikor igeolvasás után együtt imádkoztunk.

Itt maradtunk Sülysápon, de Édesapám ígért változása nagyon rövid ideig tartott. A sülysápi gyülekezetből Bákonyi Miklós testvér közel egy évig biztosított számunkra lakhatást, aki szinte fiaként szeretett. Fiával együtt intézte a továbbtanulásunkat és szinte ő tartotta a kapcsolatot szüleim helyett az iskolával.

Beépültünk a sülysápi baptista gyülekezet ifjúságába, ahol jól is éreztük magunkat. Az imaház szomszédságában laktunk albérletben szüleinkkel. Szüleim a fővárosban találtak munkát, mi gyermekek is ott tanultunk.

Az akkori szocializmus ifjúság nevelési politikája és Apánk hatása együtt hozták azt a helyzetet, hogy Édesanyánk bánatára mind ritkábban mentünk imaházba.

El kell még mondanom, nagyon szerettem olvasni. Szinte kisiskolás koromtól havonta több könyvet kiolvastam. Úgy 16 éves koromtól filozófiai műveket olvastam. Hégel, Bábel, Plehanov és más hasonló materialista szellemiségű műveket olvastam. Magamat akartam meggyőzni ezekből a művekből, hogy nincs is Isten.

De legyen hála érte Istennek ott volt a háttérben egy gyermekeiért aggódó hívő édesanya és egy több mint nyolcvan éves hívő nagymama, akik imádkoztak értünk. A Nagymamám legcsúnyább szava, amit hosszú életében tőle hallottam „a csuda vigye el”.

Az Úr elől menekültem, de életemnek ebben az időszakában is oltalma, szeretete kísért útjaimon folytonosan.

Szülői háznál Édesanyánk helyzete mind kibírhatatlanabb lett. Szakmunkásvizsga után, mikor önálló jövedelmünk lett, előbb albérletbe majd munkásszállóra költöztem. Öcsém, egy évvel később szintén munkásszállóra, Húgom pedig albérletbe költözött.

Hadköteles kort elérve, sorozáson magam kértem, ha van rá mód, még abban az évben vigyenek be katonának. Alig múltam 18 éves, már katona voltam.

Érdekes módon, annak ellenére, hogy menekültem az Úr elől a világi közösségekben nem tudtam feloldódni, nem éreztem magam jól a kortársaim szórakozási módjaiban. A katonaidőmet szinte végigolvastam.

Egy végtelenül rendes zsidó fiú volt a századírnok, otthoni családi problémák miatt idő előtt leszerelték és engem választott és javasolt századírnoknak.

Katonaidőm letöltése után úgy éltem, mint egy átlagos jobbra, többre törekvő fiatal.

Szinte teljesen elmaradtam a baptista közösségtől. Imaházba különleges alkalmakkor csupán Anyukám iránti tiszteletből mentem el, mert tudtam, hogy ezzel nagy örömöt szerzek neki.

Egy zenés szórakozóhelyen megismerkedtem leendő feleségemmel. Házaséletemben két gyermekünk nevelése, építkezés, nagyon sok munka és szinte folytonos tanulás töltötte ki mindennapjaimat.

Úgy alakult, hogy hét évente teljesen új, munkakörben próbáltam meg magam, ehhez kellett sokat tanulni.

Sikereimben, eredményeimben, amit akkor szerencsémnek, szorgalmamnak tulajdonítottam, most már tudom egy láthatatlan oltalmazó kéz vezetése érvényesült.

Nyughatatlan szívem hajtott, világi örömökkel próbáltam kitölteni szívemben az igazi szeretet hiányából fakadó űrt.

Harmincöt éves voltam mikor egy munkahelyi kapcsolatban házasságtörés, paráznaság vétkébe keveredtem. Kimaradásaimat, csak hazugsággal tudtam leplezni, titkolni, mely iszonyú sok lelki szenvedéssel járt. Több kilót lefogytam, már alig bírtam elviselni azt a képmutató alakot, aki a tükörből visszanézett rám.

Aztán a családommal strandon eltöltött hétvégi nap végén már nem bírtam tovább, mindent bevallottam a feleségemnek, kértem bocsásson meg, szeretem őt és gyermekeinket.

Én megkönnyebbültem, de szegénykém nagyon kiborult, rádöbbentem milyen iszonyú sok szenvedést okoztam neki, aki nem érdemelte meg.

Képtelen voltam a harmadik személy ragaszkodása miatt a kapcsolatot azonnal felszámolni, hónapokba tellett, míg a Sátán szorításából szabadulni tudtam.

Igyekeztem mindent jóvátenni, hálás voltam a feleségemnek, mert megbocsátott. Bölcsen viselkedett, a család egysége, jövője fontosabb volt személyes sérelmeinél.

Még két gyermekünk lehetett volna, de a párom hallani sem akart arról, hogy fogadjuk őket. Sajnos nem voltam elég határozott így döntés az ő kezében volt. Ma már egészen másképpen döntenék.

Az elkövetkező évek sorozatos megpróbáltatásai Dávid király vétkei miatti bűnhődésére emlékeztetett engem.

Azonban tévedéseim, tévelygéseim sorozata tovább folytatódott. Szívemben, lelkemben lévő űrt a magam által jónak vélt dolgokkal próbáltam betölteni.

Drága hívő Édesanyám aggódó, féltő szeretettel próbált a helyes irányba terelni, de Jézus Krisztusról, mint megváltóról és szabadítóról akkor még hallani sem akartam.

Azt hittem a nekem való jobb utat leltem meg, amikor 41 éves koromban agykontroll tanfolyamra jelentkeztem.

Eredményeképpen határtalanul nőtt az egóm, az önbecsülésem. Úgy éreztem lehetőségeim határai, szinte korlátlanok.

Egyéb okkult tudományok művelései következtek; radiesztézia, bioenergetika, univerzális energiával való gyógyítás.

A fővárosban hetente egyszer agykontroll klubba jártunk az Öcsémmel, közben egy kiskönyvtárnyi, a témával kapcsolatos könyvet olvastam ki. Úgy voltam ezzel is, mint minden mással az életben, nem tudtam félemberként részt venni az általam jónak vélt dolgokban. Teljesen kitöltötte gondolataimat, érzelemvilágomat, fontos dolognak tartottam, amit akkor csináltam.

Ott a klubban jelen voltak reikisek, spiritiszták és sok más okkult praktikákkal foglalkozó társaink és egymásnak adtuk át a már megszerzett ismereteinket.

Egyik spiritiszta leány kedvesen hívott az asztaltársaságukba, ahol egy széken harmadszor üresedett meg a hely, mert a fiúk öngyilkosak lettek. Legyen hála érte Istennek, akkor ezt a lehetőséget nem találtam vonzónak.

Közben a házasságom, szinte észrevétlenül a csőd felé sodródott, az igazság az, hogy a „magasabb rendű intelligenciával” való szellemi kapcsolat szinte mindennél fontosabb volt az életemben.

Aztán ott a klubban történt egy sorsfordító eset velem. Egy vezetett mélyalfás meditáció közben egy idegen erő akart hatalmába keríteni. Valami iszonyú érzés volt, minden idegszálammal beleborzongtam. Ekkor kétségbeesésemben Jézus Krisztust hívtam segítségül. Ebben a névben csodálatos erő volt, mert azonnal megszabadultam az idegennek tűnő hatalom szorításából.

Naivan azt hittem addig, hogy az agykontrollban sokat emlegetett magasabb rendű intelligencia, akivel meditációink során kapcsolatba kerültünk az maga Jézus Krisztus.

Rá kellett jönnöm, hogy egészen más sötét erők játékszere voltam, pedig szellemi kapcsolataim, szellemtudományokban kialakuló jártasságom okán az átlagembernél többnek éreztem magam. Szinte el voltam szállva magamtól, megszerzett új képességeimtől.

Akkor még nagyon nehezen okultam a történésekből, egy hét múlva szinte ugyanúgy megismétlődött az agykontroll klubban történt eset. Jézus Krisztus megint megszabadított.

Aznap hazafelé a hetes busz megállójában mondtam az Öcsémnek, tulajdonképpen mit keresünk mi itt. Én többet ide nem jövök. Akkor én sem volt a válasz.

Otthon még hónapokig jól elvoltam a könyveimmel.

1994 tavaszán egy valóságos szellemi kapcsolatokkal foglalkozó könyvet olvastam, melyben rengeteg bibliai utalás volt.

A padláson megkerestem, vagy tizenöt éve Édesanyámtól kapott bibliát és olvasni kezdtem az olvasott könyvbeli utalásokat, hivatkozásokat.

Nagyon érdekesen hatott rám, az Úr nyitogatni kezdte szemeimet és a szívemet. Azon vettem magam észre, hogy már a bibliát többet olvasom, mint a könyvet.

Akkor azon az éjszakán letettem az asztalra a bibliám, letérdeltem és telve kétségekkel, őszinte szívvel imádkozni kezdtem.

Uram, ha tényleg létezel, a bibliában ez a sok csodálatos ígéret mind igaz, akkor ez kell nekem. Beismerem, hogy bűnös ember vagyok. Kérlek, bocsásd meg bűneimet. Te légy életem ura, átadom Neked az életem.

Akkor, ott azzal az érzéssel keltem fel a térdeimről, hogy imám meghallgatásra talált a Mindenség Örökkévaló Uránál.

Csoda történt, másnap reggel új emberként ébredtem. Előtte, mint legtöbb világi ember, ha valami nem sikerült és a mindennapi társalgásaim során is sokszor káromkodtam. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez elmaradt, sőt már az is fájt, ha más káromkodott a jelenlétemben.

Ettől a naptól kezdve a Biblia, az Úr Igéje mindennapi lelki táplálékom lett. Szükségét éreztem, hogy egy keresztény közösséghez tartozzam, mert már a szívemben eldőlt, hogy kit akarok szolgálni életem hátralévő részében.

Következő vasárnap elmentem a katolikus misére, de valahogy nem ragadott meg. Majd következett a Pünkösdi Evangéliumi Közösség imaháza, de éreztem, ez sem nekem való.

Legutoljára mentem a Baptista közösség imaházába, ahová gyermekkori gyökereimmel kötődtem. Itt dobbant rá a szívem, ez az amit kerestem, itt a helyem.

A régi gyermekkori ismerőseim és rokonaim nagy szeretettel fogadtak.

Édesanyám öröme és Isten iránti hálája szinte határtalan volt, mikor közöltem, hogy döntöttem az Úr Jézus mellett és rendszeresen imaházba járok.

Folyamatosan rám nehezedtek bűneim, és azok az esetek, amikor emberi kapcsolataimban nem voltam korrekt. Ezeket a vétkeket először Isten, majd az emberek előtt is rendeztem. Sokaktól bocsánatot kértem, volt olyan eset, amikor a kártalanítás lehetőségét is felkínáltam.

Azt hittem, most már sínen van az éltem, semmi komolyabb baj nem jöhet már. De amikor az én kis Feleségem látta, hogy nálam ez nem egy múló újabb hóbort, elszabadultak családunkban az indulatok. Közölte velem, hogy megbuggyantam, teljesen más ember lettem. Hála legyen Istennek betöltött a békességével, képessé tett arra, hogy szelíden mosolyogjak. Tudod ez számomra dicséret, csak megerősítettél abban, hogy jó úton járok.

Akkor már két nagykorúvá lett gyermekemet párom maga mellé állítva szövetségesként ultimátumot adott; válasszak, vagy az imaház, vagy Ő.

Sajnálattal közöltem, nagyon szeretlek, de ha választásra kényszerítesz, akkor az Úr Jézust választom. De jól gondold meg, egy hívő ember szívében az Úr Jézus után a második hely sokkal, de sokkal stabilabb, mint a világi személy szívében az első hely.

Legyen hála érte az Úrnak, mindez tizenöt éve történt, de még mindig házasságban élünk.

Azóta, nap mind nap térdeimen kérem az Urat, szeretteimet mentse meg, ne hagyja őket elveszni, a kárhozatba jutni.

Pár évvel utánam Öcsém is megtért, Húgunk még mindig menekül az Úr elől. Az ajándékot örömmel fogadja, de az Ajándékozóval nem akar közösséget vállalni.

A családomért, gyermekeimért, unokáimért imádkozom, amíg csak imára tudom nyitni ajkam. Hiszen Édesanyám is ezt tette, és lám az imája nem hullott porba.

Hiszem és vallom, hogy az Úr akarata szerint való ima és kérés előbb, vagy utóbb meghallgatásra talál, „mert az Úr nem akarja, hogy egy ember is elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen”.

Újból és újból érzem, hogy kegyelemre szoruló, de kegyelmet talált bűnös vagyok.

Mindezért és mindenért dicsőítem az Urat, hozzá szálljon a hálaadás dicsőítés és magasztalás szívemből, elmémből e földi létemben, és utána ígérete szerint színről színre dicsőíthetem örökkön-örökké.

 

Joó István